Tavaszi etűd No. 3. Amikor a cérna szakad 1.rész

Iza hetekig tartó huzavona után végre elhatározta magát! Színt csempészett az unalmas szürke égbolt alá, mégpedig egy piros szövetkabát vásárlásával. Igen jó vételnek bizonyult, mert nagyon baráti áron jutott hozzá a tél végi százalékjeles kirakatokból. A kedvezmény oka, hogy a gombok nagy része le volt szakadva. Sebaj! Nem kell mást tenni, mint fogni egy tűt és egy kis cérnát és szépen visszavarrni az összeset. Ja. Igen. Hmm. Nos. Amikor Iza nekiült egy laza délutáni szünetben, hogy akkor ő most varrni fog, valahogy furán nézett ki a dolog. Hamar kiderült, hogy nincs nagyon tisztában a dolgok mikéntjével, ezért szépen leültettem magam mellé és demonstráltam a gombfelvarrás csínját-bínját. (Jó elismerem. Én se sok gombot varrtam fel eddig, de azt hittem Iza se perc alatt megküzd velük.). Egyet megmutattam, jöhet a folytatás. Szép lassan (nagyon lassan) azért csak felkerült az összes az őt megillető helyre. Eltelt pár óra és kiderült: a kedvező árért némi időrabló otthoni elfoglaltságot is vásárolt magának. A gombok fémből vannak és szó szerint leszakítják magukat még normális használat mellett is. Egyértelművé vált, hogy a legjobb megoldás az összes gomb lecserélése lett volna, de mivel a kabátra a vállapok és díszvarrások miatt majdhogynem húsz egyforma gombra van szükség, ezt el kellett vetni. Marad a minden nap (néha akár három alkalommal is) a sérült cérnaszálak pótlása. (Lehet műszálas cérna is megtette volna, de ezt valamiért nem próbálta ki.) „Jaj és még varrnom is kell!” - „A picsába már megint szétfagytam mert leszakadt az a rohadt gomb!” - „Most nincs időm, csak tekerek rá még egy sálat.” - „Na ezt a kettőt még megerősítem!”. Ezekenek a megerősítési akciók valóban hatékonysággal bírtak, mert kisvártatva a szálak nem szakadtak el, azonban egyetlen apró de nem elhanyagolható mellékhatás is társult hozzájuk: gubancszerű, többféle színű kis gombolyagok keszekusza hálózata. Ha az ember direkt akarná, biztosan nem sikerülne!

A nagy varrogatás eltartott még március derekáig a fagyos idő miatt. Anya hagyott nekünk egy jó méternyi piros-fehér-zöld szalagot. Ki is használtam a lehetőséget és legyártottam néhány kokárdát! Ha már az ember rákényszerült, hogy szokatlan módon március 15-én is melózzon, legalább volt valami amit a munkaruhámra biggyeszthettem. Lehet erről bármit gondolni, de nekem érdekes élmény volt a metrón az értetlenebb fejeket nézni. Senki nem kérdezett rá hogy mi az vagy mi miatt tűztem ki, de én is pont így gondoltam. Ez csak nekem/nekünk volt fontos.

Valahogy kezdtem kevésbé komfortosnak érezni a kis szobámat. A tavasz közeledtével hirtelen rám jött a lakberendezési reflex, kedvem is lett hozzá, hogy kreatív legyek már amennyire a lehetőségeim és a körülmények megengedik. Egyetlen ágyam és egy ruhásszekrényem volt és már ideje volt pontot tenni a lakberendezési kérdés végére. Lassacskán neki is álltam és vettem ezt-azt: polcot, függönyt, dobozokat, lámpát és csillárt. Ami viszont utolérhetetlen élményt okozott: a j t ó. HarMónikát legalább három hétig tartott felszerelni, mert állandóan közbejött valami gikszer vagy épp valamilyen szerszámot kellet szerezni hozzá. Az állapotok még mindig nem véglegesek, de szerintem elég pofás lett a téglák közötti keskeny „sáv”. Van hely mindennek és van hová leülni. A kiküldött pakkban pedig néhány tárgy is eljött otthonról. A bakelitlemez faliórám (a lemez az egyik nagymamámé), négy kis mécses likőröspoharakból (másik nagymamámé és mint nemrég megtudtam több mint negyven évesek), és néhány régi plakátot ábrázoló naptároldal, amiből képek lettek. Kissé mindig ideiglenesnek tűnhet, de talán sikerült kihozni a maximumot a térből.

Emlékeztető: előtte.

Utána.