Újra megszólal a flóta!

Aki egy kicsit is ismer, az nyilvánvalóan tudja, hogy lételemem hogy szóljon a fülembe valami zaj, vagy pedig legyen a kezemben valami tárgy, amivel zajt lehet kelteni. Október elsején a fuvolát is elpakoltam a csomagba és azóta ott is hevert. Kottáim is vannak. Gyakorolni nem merek, mert annyira vékonyak a falak a házban, hogy azt is hallom, ha a szomszéd felkapcsolja a villanyt, és a múltkor átjöttek szólni Áginak, hogy lehetőleg mellőzze a kopogós csizma viselését, ha éjszakai műszakból jön haza, mert bizony a gyerek felébred. Miután kicsit beállt a munkarend, és megszoktuk a lakást aktuálissá vált, hogy keressek egy bandát, ahol kikergethetem a pókokat a csőből. Gugli a barátom. Rátaláltam a nürnbergi zeneiskola nagy fúvószenekarára, telefonszámokkal és elérhetőséggel. December eleje volt. Mint tapasztalt zenekaros, tudtam, hogy az év egyik legsűrűbb időszakában voltunk. Adventi és karácsonyi koncertek, újévi koncertek, hetekig tartó próbaszünet és olyan bulik, ahová az újaknak nem igazán illik bepofátlankodni. Tehát kivártam az újévet. A hónap elején írtam egy e-mailt, hogy "Helóveletekjátszanékhalehet!". Alig másfél óra kellett a válaszhoz. Egy klarinétos kolléga válaszolt, hogy várnak szeretettel. A Nordostbahnhof mellett egy középiskolai étkezőben van a próba minden szerda este. A hely szuper, metróval átszállás nélkül negyed óra. Szépen összeszedtem magamat ahogy illik, a Trevort a hónom alá csaptam és elindultam. A metrón forgattam a fejemet, hátha látok valakit aki gyanús. Gondoltam talán csak látok nagy tokokat, vagy egyéb árulkodó jelet, de nem tűnt fel senki. Még röhögtem is magamban egyet, amikor eszembe jutott, amikor Niki és Marci Pesten csellóval és basszusgitárral mászkált. "Ti zenészek vagytok?" - "Nem baszd meg, bohócok!" Megtaláltam az iskolát, kicsit megálltam az egyik bejáratnál a sok közül. Pár lépéssel lemaradva követett egy 40 körüli nő. Megkérdezte, hogy a próbára jöttem-e. Már a metrón kiszúrta a fuvolámat. Mondtam, hogy igen és épp várok valakire, akitől megkérdezhetném hol lesz az esemény. Bementünk, kicsit várakoztunk, gyülekeztek az emberek. A hölgy odavezetett a karnagyhoz (Karl-Heinz) és bemutatott, mint új fuvolás kollégát. A karnagy amikor meglátta a kis tokot már örült, hogy oboás jött... viszont  így én lettem nagyjából a tizedik fuvolás. Megkérdezte, hogy van-e zenekari tapasztalatom. Jajistenem...most akkor röhögjek vagy sírjak? Csak szimplán annyit válaszoltam tökéletes németességgel: "Ja." Köszönöm a bizalmat, első fuvolába ültettek! Közben leszólított az e-mailben válaszoló klarinétos, Matthias is. Kicsit olyan ember akire első blikkre rásütném a "nyomorék" jelzőt, de ugyanakkor nagyon barátságos és laza, és nem utolsó sorban jó muzsikusnak tűnik. Amikor előkerültek a hangszerek, akkor derült ki, hogy az útbaigazítóm a szólamtársam is egyben! Danke schön Renate! Pár név még elhangzott, de egy hatvan fős zenekarban nehéz ötnél több nevet elsőre megjegyezni. Egyedül a mellettem fuvolázó nő nevét sikerült megjegyezni azonnal. Ute. Ezen a néven egyszer egy fáradt kollégiumi éjszaka lefekvéskor könyesre röhögtük magunkat Bercivel és Pöccel. Amikor bemutatkozott konkrétan koncentrálnom kellett, hogy ki ne dőljön belőlem a nevetés. Persze aztán plénum előtt nekem is be kellett mutatkozni. A nevemet valahogy soha nem tudják hova tenni, ezért mindig hozzáteszem, hogy a német Matthäus megfelelője. Amikor kinondtam hogy "Ich komme aus Ungarn." páran úgy néztek rám mint valami marslakóra, csak néhányan tartották érdekesnek, többek között a mögöttem játszó fuvolás, akinek - mint megtudtam - van egy magyar ismerőse. 

A próba szépen lefolyt. A zenekar nagyot szól, de sok a pontatlanság és itt is vannak nagyobb különbségek a játékosok között tudásban és tapasztalatban egyaránt. A termet próba után vissza kell rendezni... de persze nem ám csak úgy egyszerűen, konkrét terv van hozzá. Minden asztal és szék be van számozva, és mindennek a saját helyére kell visszakerülni. Németek...ennyi. A próba végén egyáltalán nem szocializálódtam. Lementem a metróba, és egyedül utaztam hazáig.

A második próba már kicsit barátságosabb hangvételben telt. Sokan rám mosolyogtak, és örömmel konstatálták, hogy az már egy nagyon jó jel, ha valaki másodszor is eljön próbálni. A próba elején kaptam egy saját kottagyűjteményt a legfontosabb törzsanyagból. Befújás. Elő a kottákat. A kotta egyáltalán nem vészes, 95%-ban elsőre blattolható. (Páran valószínűleg tudjátok, hogy nem szeretek és nem is igazán tudok jól blattolni.) Még az Annen polka is felbukkant, a harmadik oktávos trillákkal egyelőre csak én tudtam megküzdeni. A próba végén utolsóként egy oroszos filmzenét játszottunk. Végre valami amin van mit játszani! Mind technikailag, mind hanganyagban hozza a szintet! Poénkodások, röhögések, nekem is jobb volt már a hangulatom, mint egy héttel korábban. Vége. Elpakoltunk (a szigorú szabályok szerint). A metró felé út közben láttam, hogy két klarinétos lány rohan a szerelvény után, de az egyik nem érte el. Szomorkodva leült a padra. Pont akkor értem le a lépcsőn. Nevetve megállapítottam, hogy ezt bizony nem érte el. Közben odaért Renate is meg még egy páran. Semmitmondó bájcsevegés alakult ki, de legalább részt tudtam venni valamiben. Tíz perc eltelt. Jött a következő vonat. Felszálltunk. Sokáig utaztunk együtt. Megbeszéltük a vöröskeresztnél kapható könyv és bútor témáját. A Plärrer után Renatevel ketten maradtunk. Azonnal témát váltott. Szerinte engem "nem igazán terhel le" ez a zenekar, és "többet is tudnék". Ennek a hízelgő véleménynek nagyon megörültem, tekintettel arra, hogy három hónapig még csak bele se fújtam a csőbe. Ha valakinek így is tetszik... Renate invitált egy erlangeni zenekarba, ahol keményebb anyag van és a Nürnberger Symphoniker egyik tagja a vezető. Renate felajánlotta, hogy ha üresedés lesz a kocsiban amivel átjának, akkor nagyon szívesen bemutatna. Kíváncsi vagyok a folytatásra!

Besuch

Egy hete abban az örömben lehetett részünk, hogy Anya meglátogatott bennünket. Az egész nem igényelt komolyabb szervezést némi vásárlást és egy gumimatrac felfújását kivéve. A dolog szépségét csak az az apró viszont el nem hanyagolható tény rontotta el, hogy a busz bizony éjjel érkezett és éjjel is indult vissza. Némi izgalom is társult a látogatáshoz, mivel Anya nem nagyon szokott egyedül utazni, pláne nem külföldre. Képzeljetek el 150 centit és 45 kilót egyedül két csomaggal az éjszakában! Anna felajánlotta hogy eljön értem negyed háromra haza is hoz bennünket. Ki is értünk időben a pályaudvarra. Hívom Anyát. A busz késni fog, de nem tudja pontosan mikor érkezik, addig is Anna szórakoztatott a legizgalmasabb taxis sztorikkal. Három után gördült be a busz. Anya le. Pakkok ki. Taxiba be. Hangos és vidám csevegés Annával, hogy ki kicsoda és hol lakik (Berényben). Megérkeztünk, gyorsan elrendeztük a cuccokat. Pihenés... legalábbis próbálkozás. Hajnal négykor könyörtelenül csörgött a vekker! Indulni kellett dolgozni. Egyetlen percet sem aludtam egész éjszaka, legalábbis nem vettem észre, hogy aludtam volna. Nem is volt semmi baj, nem éreztem fáradtságot...egészen addig, amíg a metró el nem indult velem a pályaudvar felé. Egész délelőtt zúgó fejjel és grimasszal dolgoztam. Nem tudom milyen fejem lehetett amikor valaki fél hatkor megkérdezte hogy hol vannak a perecek. Csak annyit mondtam enyhe cinikus hanglejtéssel: "Nagyon valószínű, hogy a sütőben!" Szerencsére egyéb feszültség nem volt, és csak 10-ig dolgoztam aznap. Vettem gyorsan egy kenyeret és hazajöttem. Kicsit ejtőztünk, ittunk egy kávét és elpakoltuk a dolgokat amiket Anya kihozott. Eljött otthonról a kollégiumi kávéfőző, egy pár munkacipő Apa jóvoltából, némi fűszer, házi ágyas pálinka és kolbász. Ami a legtutibb: egy olcsó kínai karácsonyi égősor. Ugyan "Hun van még Karácsony?", de hangulatvilágításként alkalmazom. Az égők története valamikor 2007 végén kezdődött. Egy szürke decemberi napon Dr. Morvai Krisztina büntetőjog szemináriuma után az akkori szobatársammal, Bercivel (3,5 évig laktunk együtt örömben és egyetértésben.) találkoztam az Etele téren, majd a kelenföldi panel-piac felé vettük az irányt. Egyenesen bementünk a legótvarabb kínai szatócsüzletbe, kiválasztottuk az égőket és a kasszához vonultunk. Berci még alkudni is próbált, de a ferde szemű ázsiai boltos tündér bőszen ellen állt. Úgy néz ki a szokkiciócón csak a Jozsón működik... A vásárlást talán egy forralt bor vagy egy kávé követte vagy a Móriczon a "szuterénben" vagy másképp "disznósban", esetleg a "Zaccban" vagy a "Rezedában". A vizsgaidőszak végén, 2008 januárjában helyeztük el, és így lett fél évig az A/920-as szoba dísze...később a C/201-esé. Sokat mesélhetne, ha beszélni tudna...

Annyira fáradtak voltunk, hogy nem is mentünk be a városba Anyával. Elmentünk kicsit bevásárolni némi kaját és zöldséget. Szombaton és vasárnap végigjártuk a belvárost. Megmutattam mindent, ami ebbe a rövid időbe beleférhet. Egyedül csak a hideg zavart bennünket, nagyon. Annyira átfagytunk, hogy a kávézóban egy óra ücsörgés és egy forró tejeskávé sem melegített át! Be nem állt a szánk. Folyamatosan beszélgettünk, és nem fogytunk ki a témákból. Főztünk is kicsit, próbáltunk némi haza ízt hozni Nürnbergbe. Bejártunk pár üzletet, Anya vett némi osztogatni való édességet és pár apróságot, én pedig végre vettem egy kabátot meg egy pulcsit. Kicsit jobban is érzem magam...

 Nézzétek! Produkáltam egy balett alapállást.

Anya is kívánt valamit.

"Pörköltet főztem, mert tudom, hogy szereted."

Hétfő este. Hazaértünk a városból. A lányok még szerettek volna négyesben egy vacsorát vagy egy beülős beszélgetést, mielőtt Anya lelép. Hideg is volt, fáradtak voltunk. Maradtunk. Főztünk egy levest, sütöttem palacsintát. Megettük. Egy pohárka bajor sör. A busz éjjel 1-kor indult. Kicsit szundítottunk előtte. Éjfél. Indulunk. Metróra fel. Pályaudvarra ki. A busz késett. Sokat. Nagyon sokat. Hideg volt. Kurva Nagyon hideg volt! Háromnegyed kettőkor érkezett meg a London-Budapest járat. A csomagot leadtuk, Anya elhelyezkedett. Nem is mondtunk semmit, mert mindent kibeszéltünk magunkból négy nap alatt. Indíts haza aludni, mert ötkor vár a backWERK! Fogtam egy taxit. Hermannstrasse. A faszi jattolt magának. Bunkó volt, de nem érdekelt. Átmelegítő zuhany. Ágy. Két óra alvás. Újabb fáradt délelőtt.

Mosó Mása...

December végi történetek

Ági hazaérkezett Pforzheimból, és azon kaptuk magunkat, hogy december közepe van. Karácsony. Jövő héten? Micsoda? Mit? Hova? Honnan? Önálló életét kezdő fiatalok igen gyakran feltett kérdései, miután először kénytelen az ünnepeket a vér szerinti rokonaitól távol ünnepelni és túlélni. Az első igencsak bonyolult (de már konkrétabb) kérdés, legyen-e karácsonyfa? Ó hát persze, hogyne, karácsonyfa kell. Ne túl kicsi, ne túl nagy, szép takaros-formás, ilyen-meg-olyan-színű-díszekkel-kacsalábon forogva. Azt hiszem, nem igényel különösebb kommentárt, hogy a fák beszerzési árai itt sem a kedvezőbb kategóriába tartoznak. Izát rábeszéltem, hogy amíg Ági távol van, nézzük meg legalább egy helyen a kínálatot. Nagy nehezen elvánszorogtunk a hidegben a város túlsó végén lévő hódos-építőipari-termékeket-értékesítő-áruházlánc-üzletébe. Megnéztünk még egy utcai lerakatot a lakásunk közelében, ahol egy pasas a helyi frank-bajor tájszólásban (amit szerencsére épp, hogy megértettem) fényezte az utolérhetetlennek-titulált-tannenbaum-kínálatot, hogy ez nem ám olyan rohadó szir-szar amit mindenhol az utcasarkon árulnak... Izával könnyesre röhögtük magunkat, hogy mindezt pont a Gustav Adolf Strasse SARKÁN próbálják velünk megetetni, ráadásul nem is kevés pénzért. A fa ügyét ezennel ideiglesen mellékvágányra tereltük.

Következő napirendi pont az ünnepi asztal dilemmája. Hárman különböző helyről-családból-szokásokkal csináljunk egy olyan menüt, amit minden igényt kielégít. Ági nem sokat foglalkozott a kérdéssel, ránk bízta az eredményt. Izával egy reggel munka előtt gyors konzultációt tartottunk, hogy miből mit és hogyan tudnánk létrehozni a már „szinte összeszokott” szakácstudományunkkal. Amit mindannyian szerettünk volna: H Ú S. Végül megegyeztünk, hogy lesz sütőtökleves, tejszínes-fokhagymás krumpli, majonézes céklasaláta, én pedig sütök egy zabkásatortát...a többit meg a – fával együtt - a jövőre bízzuk. Hát így indult a karácsonyi nagy parádét megelőző hét, ami ráadásul egy szempillantás alatt el is telt. Aranyvasárnapot megelőző szombat dél körül kezdtem aggódni, mert a hűtőnk még mindig kongott az ürességtől. Egy órán át imádkoztam Izának, hogy ne halogassuk a vásárlást szenteste délelőttre, hanem essünk túl rajta a munka közi szünetben. Összeírtunk mindent és elvonultunk ketten egy nagyobb élelmiszer üzletbe és összeszedtünk nagyjából mindent. A kasszánál állva néztünk csak rá az órára. Gáz van. Izának menni kell vissza dolgozni. Ki cipelte haza a két szakadásig tömött szatyrot? Hazaértem, elmentem még zöldségeshez is, és nagyjából minden elő volt készítve. Igen ám, de az üres üvegek betétdíját nem vásároltuk le. Vissza az egész! Kabát fel, metró, üzlet, üvegautomata, kassza, metró, lakás, pakolás. Este 6 óra, fáradt vagyok, elég volt, köszönöm, ennyi. Szépen megsült a torta. Ahhoz képest, hogy életem első sütije, nem is lett annyira rossz.

Igen ám, de kimaradt a karácsonyfa a szórásból! Mit tegyek? Fát nem vettünk, mert egyrészt valljuk be őszintén annyira egyikünk se gondolta komolyan, hogy különösebben aktivizálja magát, másrészt ez is csak ablakon kidobott pénz. Volt viszont egy adag csillámos szalmadísz, amit Ági vett a vöröskeresztnél. Nyakamba vettem a környéket, hogy asztali dísznek való természetes anyagokat keressek. Tökön-paszulyon-utcákon-tereken-parkokon át a sötét éjszakában! Végül a háztól pár lépésre találtam egy fát piros bogyós termésekkel. Learattam pár gallyat, hazavittem, beledugtam egy nagy borosüvegbe és feldíszítettem. A végeredmény...nos. Mindenki alkosson róla olyan véleményt amilyet akar! Modern-puritán-csóró-rusztikális-kreatív-tré-meglepő-gány-benemtennémalakásomba...

Már csak annyira maradt erőm, hogy a csajoknak szánt ajándékokat becsomagoljam az út közben organizált kis papírba.

A holnap a takarítás jegyében telt. Nem részletezem. Fél napba telt szalonképessé varázsolni az életterünket és még egy mosás is belefért az időbeosztásba. Este hazaértek a lányok a melóból. Szokás szerint elkezdtek élni, pakolni, kajálni, mászkálni, fésülködni-felkenni-lemosni. A fél napi takarításnak és rendrakásnak tíz perc alatt lőttek! Miközben vasaltam (!!!) Ági elkezdett brainsormingolni hogy ezt meg azt kívánna még a gyomra a karácsonyi menüben (Jelzem, alig fél nap volt hátra az ünnepig, és már az addigi terv szerint mindent beszereztünk.) „Aztdeszeretemcsokiskakóscukormázasmákosmeggyeshalászlécsülökpéknépogácsamézeskalácsmirindástúróssüti...Holnap délelőtt még majd elmegyünk Izával bevásárolni 11-ig. Jaj, de még mosni is kell meg hajat festeni, de már délben el kell indulni, mert Annáék 1-kor várnak minket ebédre.” (Akkor meg minek ennyi kaja???) Azt hittem szétdurran a fejem az idegtől. Még jó, hogy a kérdést feltettük egy héttel előre, hogy jó előre a legnagyobb roham előtt mindent elintézzünk.

Szenteste. Részemről közöny, köszönhető ez főképp a fent felvázolt stressztényezőknek. A csodával határos módon délben sikerült elindulni! Komolyan nem is értettem, hogy mindez lehetséges. Megérkeztünk Annáékhoz. Kabátok le. Kis ajándékozgatás. Ami ez után következett az nem más, mint a „Hogyan zabáld magad rommá 5 óra leforgása alatt?” című dokumentumfilm élőben! Csak ennyit írok: húsleves, töltött káposzta, hurka, kolbász, diós és mákos kalács. Vacsora után némi sör mellett társasjátékozás Laurával, beszélgetés. Beesteledett. Induljunk haza! Egész úton ment a hülyéskedés és rám jött a fotózhatnék.

Itthon ledőltünk és minden sejtünk az emésztésre koncentrált. Még egy ital és jöhet a Jézuska! Hurrá,  szép, puha, meleg ágyneműhuzatot kaptam a lányoktól! Áginak egy könyvet, Izának egy rakás zoknit meg két pár kesztyűt adtam. Poén, Ági is zoknit vett!

Karácsony első napján nem történt semmi különös. Dolgoztam, és ügyeltem arra, hogy lehetőleg ne jusson túlontúl sok táplálékhoz a szervezetem. Igazából nem is voltam éhes egy álló napig. Viszont 26-án eljött a főzés ideje. A várakozások ellenére semmi nem úgy sült el, ahogy gondoltuk. A krumpli sótlan, a majonézes saláta kicsit íztelen, a hús olyan mint a cipőtalp, a lányok pedig utálják a zabkását...Mindezek ellenére azért elrágtunk mindent szépen lassan.

Eljött a szilveszter. Újabb bevásárlási hullám, ezennel ital-túlsúllyal. Nem érdekelt és nem is mozdultam meg miatta, csak annyit kötöttem ki, hogy hozzanak nekem egy kis száraz bort, mert már régen megkívántam, vagy ha nincs megfelelő akkor legyen egy kis sör. Szerintem ezután soha nem bízom a nőkre az anyagbeszerzést sem étel, sem ital kategóriában! Hazajöttek. Egy üveg é d e s pezsgővel, egy é d e s martinivel, nassolni valóval és egy kiló sárgabarackkal (Kihangsúlyoznám: decemberben!). Se bor, se az alternatív megoldásként szolgáló kis sör. Amikor kérdőre vontam őket: „Jajhát azt már nem bírtuk volna hazacipleni.- Szuper... És ez a barack? - Jaj, a boltosbácsi rám tukmálta, afrikai.” Ez mind szép és jó, de akár afrikai akár nem, decemberben a sárgabarack drága és főleg savanyú mint az ecet! Szóval volt itthon némi édes lőre meg zacskónyi sárga... hát inkább bogyó mint barack, ami annyira savanyú hogy a disznók se ennék meg. (Persze egy héttel később a felét penészedés gyanújával hajítottam a szemétbe.)

Az este. Anna meghívott bennüneket kínaiba. Szépen megvacsoráztunk négyesben, majd hazaérve készültünk a bulira. (Nálam mindez diszkréten történt, mert 1-jén reggel 9-re mentem dolgozni a császárzsemlék közé.) Órákig ment a huzavona, hogy mit-hogyan-hová-merre vegyenek fel. Én előhalásztam valahonnan egy csokornyakkendőt, ami egyáltalán nem a stílusom, de úgy gondoltam Szilveszter éjszaka belefér ennyi bohóckodás.

Beértünk a belvárosba, mászkáltunk egy fél órát a petárda és tűzijáték durranások közepette. Elmentünk egy szabadtéri buli mellett. Legszívesebben reggelig ott maradtam volna. Forralt bor, barátságosnak tűnő emberek, a hangfalakból pedig James Brown szól. Természetesen erről le kellett tennem, mert a női bulizós harcidísz nem arról híres hogy melegen tartja a testet, kint pedig épp hogy nem fagyott. Ági ajánlott egy helyet, hogy az tutijó. Befizettünk, lementünk a lebujba, a ruhatároslány magyarul válaszolt. A hely amolyan sakáltanya-féle-pultonseggrázós téma volt. Nekem olyan százból egynek tűnt. Amin behaltam, hogy még egy szimpla diszkóban is foglaltatnak asztalt néhányan (állóhellyel). Az itteniek komolyan nem normálisak. Ennek ellenére próbáltam elengedni magamat. Egy ital, még egy ital. Átmentem tinibe, valahogy dzsintonikra esett a választás. A zene sem volt az igazi éppen, de elviselhető. Éjfél. Ki az utcára. Tűzijáték a belvárosban. Magyar himnusz trióban énekelve. Vissza a buliba. Hamar meguntuk az újév első pár óráját. Indulás haza. Szerencse: a metró egész éjjel tíz percenként közlekedik. Otthon gyors éjszakai étkezés. Pár óra alvás. Reggel munka előtt kellemes és szép meglepetés.

 

Helyreigazítás

A munkáról szóló bejegyzésben emlegetett személyek nevük szerint Joanna és Aneta nem oroszok. Orosznak írtam őket, pedig nem voltam biztos benne, csak az akcentusukból következtettem ki. A következtetésem téves volt, mert értesültem róla, hogy lengyelek. Ugyanígy lengyel még Magda és Remek. Szóval: polak węgier ...

Szürkébbnél szürkébb hétköznapok

Ezzel a közhelyszerű témával jelentkezem egy újabb hosszú kihagyás után. A szünet oka nem más mint hogy TÉNYLEG nem volt nagyon miről írnom. Sem az események, sem pedig az emberanyag nem volt említésre méltó. Komolyan. Szürkének szürke volt minden, aztán kifehéredett, mert rozmárbaszó csikorgó hideggel jött a hó, és megmutatta az erejét a bajor tél. December közepe felé kezdett történni valami, és még várom az ihletet, hogy megfelelő stílusban bejegyzést fabrikáljak belőlük.

hangulatkép #1 pózolj Magdi befőttjével és lekvárjával

hangulatkép #2 ...magáért beszél

A napjaink nagy részét a meló töltötte ki. Hála a „nagyon jó” munkaidő-beosztásunknak, előfordult, hogy a három lakó közül kettő napokig nem látta a másikat vagy csak éppen futólag a konyhában egy gyors harapás mellett vagy a fürdőszobai tükör előtt fogmosás közben némi plusz férőhelyért könyökölve. November végén Ági lelépett dolgozni Pforzheimba két hétre és így Izával ketten maradtunk a kégliben. Én kora reggel jártam dolgozni szokás szerint, Iza viszont alig azelőtt indult csak el, hogy én hazaértem a műszakomból és volt hogy akkor jött vissza amikor én már aludtam. Andinak örök hálánk a Farm ahol élünk című kedves kis sorozat első évadjának DVD kiadványáért amivel egyszer meglepte Ágit. Soha nem néztem annak idején a retekklubbon, de most úgy bámultam a monitort mintha muszáj lenne, vagy legalábbis egy pisztolyt tartottak volna a tarkómnak szegezve. Hazajöttem a pékségből, kajáltam valamit (amit találtam), aztán ledőltem a kanapéra és „művelődtem” a sorozattal vagy neteztem a csigalassú mobilnettel. Szerencsére Ági gépén találtam néhány filmet, meg egy-két olyan zenét ami nekem is tetszik. Hiába töltöttem fel a gépet még otthon rengeteg zenével, jutyúbdídzsé nélkül rövidesen meguntam az összeset. A csiga-nettel ugyan fut a fácse meg a dzsíméjl, de az adatforgalom tarifakerete határozottan szűkre szabott. Még nem-régen-duplájával-feltöltött-állítólag-highspeed-net-adatforgalmát is 6 nap alatt ellőttük és ismét vánszorog. Ági szerint korlátlan... közben meg kurvára nem. Este pedig vagy sétáltam egyet, vagy pedig próbálkoztam kibontakozni az egyelőre még kissé csiszolatlan főzőtudományommal. Bevásároltam néhány alapanyagot egy-egy nem túl komplikált kajához, és nekiláttam. Elképesztően kívántam a leveseket, néhány közülük egész jól is sikerült... leszámítva, hogy általában a sózást elcsesztem. Ha még egy mokkáskanál só kerül bele, konkrétan ehetetlenné vált volna.

Táncolj amíg felforr a lé!

Főzés terén nem csak az én botlásaimat kell megjegyeznem, azért Iza is elkövetett néhány kisebb balesetet. Amikor Iza „kajamentésbe kezd” az akció teljesítménye nem mindig 100%-os. Néha a munkahelyéről hoz pár kiló érett mandarint, amit egyszerűen nem tudunk megenni mielőtt teljesen ránk rohadna. Kitalálta, hogy kifacsarjuk a levét, és megisszuk. Citromfacsarónk nincs, van viszont egy gyümölcscentrifugánk, de hogy ne veszítsük el az értékes rostanyagot, inkább leturmixolta az egészet csak úgy. Az eredmény: egy sűrű lötty, aminek az alján volt a megkeményedett rost és a tetején úszott az áttetsző és poshadt lé. Becsületből meg akartam inni egy pohárral... de a budiban landolt. De ez a mandarin-fail semmi ahhoz képest ami egy nagy vödör lejárathoz közeli natúr joghurt okozott. Alapanyag hiányában (pl. tojás) Iza nekifogott, hogy valamilyen katyvaszt gyártson és mindezt a sütőbe dobva megmentse a joghurtot a biztos kidobástól. Ami a sütőből visszatekintett ránk...hát nem is tudtuk mi az, ezért elneveztem Kráternek.

Sikeres közös projekt: zellerkrémleves, zöldséges sült tészta.

 Csöcsvih... kész a vacsora

Ha épp nem főztem, akkor takarítással ütöttem el az időt, tekintettel főképp arra, hogy Izát fel kellett váltanom ennek a posztnak a betöltésével pláne, hogy én tartózkodom itthon nappal a legtöbbet. Ismét többszörösen bizonyítottam hogy „jó ribanc vagyok”. A jó ribanc kifejezést még a budaörsi kollégiumban (hivatalosan ELTE-KCSSK) tanultam még 19 éves gólya koromban az egyik első szobatársamtól, a szociálpedagógus Csimbókoshajútól. Akkora mocsokban éltek hogy azt még akkor elképzelni se tudtam, persze 6 kollégiumi év után manapság már nem lepődnék meg. Amikor egyszer a másik szobatárs Füli sziszifuszi munkához látott egy porszívóval, hogy talán kissé elviselhetőbbé tegye a helyzetet, akkor Csimbókoshajú rám nézett, és egy laza félmosollyal az orra alatt közölte: „Hmm...Ez jó ribanc, ezt megtartjuk". Mindig is csodálkoztam, mi mindenre van szükség hogy egy fiatal hölgy rendben tartsa magát.... konkrétan nem tudtam úgy takarítani a fürdőszobában, hogy ne verjek le valami felkenőt vagy lemosót vagy valamelyik hetvenkilencedik bizgentyűnek a bigyuszát, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy egy nő az utcára merjen lépni lelkifurdalás nélkül. Megpróbáltam rendszert keresni-találni-csinálni. Esélytelen. Borzasztó. :)

Ebben a közönyösebb hangulatban ért minket december 6. Nem beszéltünk ugyan róla, de mind a hárman készültünk rá egy kicsit, és végül mindenki talált egy kis csokit a csizmájában a Mikulástól. Nekem még külön munkahelyi Nikolaus is volt. Amikor egy délután beugrottam a pékségben a munkaidőmön kívül hogy Weltmeisterbrot-ot vegyek, Ralf széles vigyorral a kezembe nyomta a nevemre szóló csomagot. Kedves kis ajándék volt, de a csomagnak nem volt meg az a bizonyos gyerekkori hangulata. Átlátszó volt és ráadásul itt-ott kék minta volt rajta... nem az a szép vörös celofán ami mögül kikandikál a csokimikulás a Szerencsi édességgyár jóvoltából és a nagyanyám által beletuszkolt narancs és az elválaszthatatlanul hozzá tartozó földimogyoró. Az egész város a karácsonyi készülődés lázában égett, főleg a hetekig tartó Jézuska-vásár miatt. Szépnek szép volt, de nem igazán érintett meg bennünket a hangulat. Ha jól emlékszem, pont 6-án hosszú idő után újra fújtam fuvolát. Na de hogyan és milyet? Néhányan már tudják, mit vállaltam, de erről is be kell számolnom...

Régen feltett szándékom, hogy egyszer beszerzek magamnak egy komolyabb csövet. Nem azért mert én annyira profi vagyok, hanem mert a 8 éve vásárolt hangszeremet a használat intenzitása következtében szinte tropára fújtam. A szándék ugyan megvan, csak az ehhez szükséges (nem kevés) pénz sajnos még hiányos, de ettől függetlenül nézelődni-érdeklődni-álmodozni szabad. Az hiszem ebben egyetértünk vagy nem? Miután beszereztem a három darab csokoládés bevonó Miklós figurákat az Aufseßplatzon, egyenesen abba a hangszerboltba mentem, ahová még október közepén bepofátlankodtam munkakeresés ügyében. A fúvós osztályon a flóta vitrint vizslattam, amikor a pultnál álló pasas leszólított, hogy ugyan miben segíthet. Majdnem mondtam neki, hogy úszni jöttem, csak a fecskémet otthon felejtettem. Elregéltem neki a vásárlási szándékomat (a gyenge likviditásomat persze eltitkolva). Pozitívum a kiszolgálásban a pesti üzletekhez képest, hogy miután megtudta tőlem hogy van némi tapasztalatom, nem rögtön a rövid-időn-belül-könnyű-hasznot-hozó olcsóbb gyakorlóhangszereket kínálta fel nekem vásárlásra, hanem igazi minőségi márkákat sorolt fel, árakkal együtt. Pesten felhúzták a szemöldöküket, ha drága hangszert mertem megemlíteni. Ahogy sorolta a fickó a márkákat megakadtam a Philipp Hammig fuvolákon. Fuvolákat tekintve ezek Magyaroroszágon a rendszerváltás után kicsit feledésbe merültek. A néhai NDK területén manufaktúrában készülő eléggé stabil hangszerek. Az eladónak is feltűnt az érdeklődésem és elővett egyet a pult alól. Megnéztem és össze is raktam, amikor inkább kértem egy másikat lyukas billentyűkkel. A jelenet a hangszerek pakolászásával kezdett börleszkszerűvé válni. Az eladó kolléganője mindezt enyhe fintorral az arcán bámulta. Ezt a fintort már jól ismertem a pesti üzletek üvegpultjai mögül. Végül előbányászott nekem egy példányt és kipiszkálta a dugókat a lyukakból. Az imént vázolt események nagyjából negyed óra alatt zajlottak le és némiképp kínos volt a hangulat. A legcikibb csak most jött. Egy idegen hangszer megszólaltatása általában együtt jár némi kényelmetlenséggel, de mivel a megszokott csövet se fújtam immáron több mint két hónapja, az eredményt még csak rosszul sikerült hangképzési gyakorlatnak sem lehetett nevezni. Percekbe telt megtalálni a fejen azt a „bizonyos” pontot, ahol szépen rezonál, de pillanatok alatt elvesztettem. Patakban folyt a víz a hátamon, régen nem égtem be ennyire. (Ja, csak zárójeles megjegyzés, hogy a hangszer ára 2300.) Szétszedtem a csövet és Fintorilány a fej takarítása közben most már egyértelmű lesajnáló tekintettel kérdezte a benyomásaimat és persze azt is, hogy „Tényleg érdekli magát ez a hangszer?” Megköszöntem a kedves kiszolgálást és röhögve távoztam.

Az főszerepben: Philipp Hammig 663/1/W

 

Ági hazaérkezett Pforzheimból és megvalósítottuk egy régebbi tervünket, miszerint ha túlélünk két hónapot Nürnbergben hárman, elmegyünk és egy vacsorával megünnepeljük a kitartásunkat. Mindhárman felfrissítettük kicsit a ruhatárunkat, lájtosan kicsíptük magunkat és elindultunk a belvárosba, hogy megtaláljuk az alkalomhoz illő éttermet. Mondanom sem kell, hogy mindenhol telt ház volt és nem is mindig sikerült megegyezni a hely stílusában sem. Én valami barátságosabb kiskocsmát részesítettem volna előnyben, amíg a csajoknak a harsányabb hangulat jött be. Elténferegtünk másfél órát és hol kötöttünk ki? Na hol? Egy szimpla olasz étteremben a város szélén, mert egyedül ott volt szabad asztal. Az eredményt szinte mintha „nem is mi produkáltuk volna” és nem volt épp tökéletes abból a szempontból sem, hogy Iza egy olasz kajáldában dolgozik. Helyet foglaltunk, megrendeltük az italokat és gyorsan választottunk valamit ami nem pizza és van benne hús. Mindhárman szűzérmét kértünk. Én bevállalós voltam, citromszószosat kértem miután a berényi „különc” fantázianevű citromkarikás pizza is nagy kedvencem. A választás végül mindenkinek bejött! A hús puha volt és szaftos, a saláta pedig bőséges volt hozzá, és még az árfekvéssel sem lőttünk túl a célon. Hosszú idő után végre egy jó hangulatú közös este. Ránk fért!