A beköltözés, és az első hét...

...a nürnbergi Hermann kollégiumba (szegedi egyetemisták értik). A beszámolót ott hagytam abba, hogy megtörtént a kulcsok átadása. Továbbra is Hermannstraße, a Herr Jaksch tulajdonában álló lépcsőház 3. emeleti lakása a helyszín. Nagy boldogan hoztuk ide a szerényen összepakolt kis bőröndjeinket és helyeztük el az egyelőre nagynak tűnő kégliben. Végül is... csak az egész egyben tűnik nagynak, az én szobám meglehetősen szűkre szabott. Mondhatni, hogy sávlakó lett belőlem, mert a szoba hajszálra pontosan olyan széles, mint amekkora magassággal rendelkezem.

A nappali 

A lányok szobája 

A cuccokat Ádám segített idehozni és felcipelni. Áginak mindenféle bútordarabja, edénye és megannyi bazárja van a munkatársánál és barátjánál, Christiannál... a (szerintem) feneketlen pincéjében. Akármi kerül szóba, hogy milyen jó lenne ha lenne, vagy Ági dicsekszik, hogy neki mije van, a tárgy lokális megjelölése: „Christiannál maradt a pincében!”.

Bútorok hiányában felfújható ágyakon és matracokon helyeztük magunkat kényelembe, aztán hozzáláttunk a lakás használhatóvá tételéhez. A konyhával kezdtük. Ne tudjátok meg mekkora mocsokra bukkantunk a konyhaszekrények mögött és alatt! Meg merem kockáztatni, hogy az utóbbi 10-15 évben nem nagyon látott mosószeres vizet a járólap azon a 2-3 négyzetméteren! Nem vicc, de majdnem egy álló napig tartott mire mindent letöröltünk fertőtlenítőszerrel. A nyomokból arra következtettünk, hogy a lakásban még egy perzsamacska is éldegélhetett. Árulkodtak a (sütőben is) felbukkanó állati eredetű szőrszálak, de a legegyértelműbb bizonyíték egy (a konyhaszekrény alatt talált) macskafésű volt.

Beüzemeltük a hűtőt, kipróbáltuk a mosogatógépet és a tűzhelyet, elhelyeztük a mikrót (Christian pincéjéből) és a vízforralót (Christian pincéjéből), majd a tányérokat, az evőeszközöket és az edényeket (Christian pincéjéből), és az eredmény a lepukkantság ellenére is egészen otthonos lett, még egy növényünk is van!

A fürdőszoba nem volt nagy ügy, első blikkre (!) ez tűnt a lakás legjobb állapotban lévő helyiségének. A gyönyörű padlószőnyeget is kiporszívóztuk. Akkor állapítottuk meg, hogy a padlószőnyeg várva várt lerakása nem látszik igényes szakmunkának. Ocsmány a vágása és még hepehupás is. Nem tudom hol lehet ilyen szőnyeget kapni, de az Öreg valószínűleg szarért-húgyért nagyon olcsón szerezhette be, mert ilyen ízléstelen terméket nem hiszem, hogy sokan vennének.

A falak állapota sem éppen csodás. Igazi kókler munka. Nagyjából három réteg fűrészporos tapéta lehet felragasztva, itt-ott leszakadozott foltokkal, repedésekkel és púpossággal.

A világítás... A szőnyeggel harmonizáló kék halogén izzós csillárok, amiket Jaksch kegyeskedett nekünk felszerelni...természetesen koszosan! A konyhai csilláron vastagon van rárakódva a zsírgőzben ragadó por és pókháló, de legalább összességében nincs sötét. Az én szobámhoz is van csillár, tipli is van a plafonban, de az Öreg csavart nem szolgáltatott, és azt sem árulta el, hogy hányas csavart kell beszereznem hozzá, a szemmértékem meg sajnos nem megfelelő. Ági asztali lámpájával világítok (most is).

Visszatérek kicsit a fürdőszobához. Ági az első zuhanyzás után vette észre, hogy a zuhanykabin több helyen furcsa módon ereszt. Ereszt? Konkrétan kifolyik belőle a víz! A problémát némi szilikonos tömítéssel igyekeztünk megoldani, de mivel egyikünk sem ért hozzá, az eredmény nem is lett feltétlenül esztétikus, és a hatásfoka sem biztosan megfelelő (Majd kiderül, nemrég is kapott egy adaggal.). Megállapítottam, hogy ez sem véletlenül egy szakma! A tükrös szekrény sem éppen rossz. Nem szép, de legalább ezt sem kell külön vennünk. Igen ám, Áginak meg nekem ez tényleg nem probléma. Viszont Iza... hát, annyira magasra van szerelve, hogy nem látja magát a tükörben! Erre is valami megoldást kell még találnunk. Az árnyékszéken egyelőre szerencsére nem láttuk semmi kivetni valót. 

 

A kulcsátadáskor csak a fürdőszoba és a lányok szobájának az ajtaja volt felhelyezve. Furcsa is volt elsőre, de Jaksch közölte, hogy a padláson fent van egy kupacban az összes, és bármikor lehozhatjuk, a szobaajtó csak a „hálószoba privátszférája kedvéért” van feltéve. Le is hoztunk egy ajtót, gondoltam, csak legyen már ajtaja a kis sávomnak. Igen, tényleg megvannak az ajtók. De egy sem használható belőle! Meg vannak vetemedve, az üvegek töröttek, vagy pedig (jó ízlésre valló) foszladozó tájképposzter fedi. Király, ebből harmonika-ajtó lesz. Az Öreg kamuzott. Ennek fényében kicsit furcsák a szerződésnek azok a kikötései, hogy ha bármilyen munkálat válna szükségessé, akkor szólnunk kell a tulajnak és csak az ő szakemberei végezhetik el. Konkrétan azt se értem hogy lehet így kiadni egy lakást. Ha nagyon kukacoskodni akarnék, akkor még a „majdnem használhatatlan” jelző is megfelelne.

A bútorok helyzete. Ciki, nem ciki, de a helyi vöröskereszt bútorraktárába járunk nézelődni, és meg kell mondjam, lehet nagyon jó dolgokra is bukkanni. Először egy érdekes vonalú fekete két személyes kanapét vettünk, utána egy fakeretes heverőt nekem, egy étkezőasztalt és végül két bárszéket. Egyelőre itt tartunk. Nekem van min aludni, van két-két fenéknek helye a nappaliban és a konyhában, egy asztalunk (székek nélkül) és két bárszékünk (asztal nélkül).

- Utólagosan beszúrt megjegyzés: az előző bekezdés megírását követő héten lett két széles heverő a csajok részére és egy relax-fotel, előszöbafal és egy nagy tükör is. -

Az étkezéseinket érdekesen bonyolítjuk le. Az asztalnál-ülés-hiányában vagy reggeli „állófogadás” vagy „piknik-estebéd” a forma megnevezése. Reggelente általában a bárszéknek dőlve vagy állva rágjuk el a kis pirítóst, az esti piknik meg egyszerűen frenetikus. A nappali padlóján leterített mintás konyharongy, kispárnák és a kaja.

A vöröskereszt a lefoglalt és kifizetett bútorokat előre megbeszélt időszakban ingyenesen házhoz szállítja, viszont a pakolásról a kedves vevőnek kell gondoskodni. A lányok pont egyedül voltak otthon (Ezt most először írom, hogy otthon.), amikor begördült a furgon az utcába. A könnyű heverővel meg az asztallal még csak elbántak, na de ott volt még a kanapé! Az valahogy nem akart nekik engedelmeskedni. Próbálták így, próbálták úgy. Forgatták jobbra, balra, fel és le. Amikor hazaértem a következő látvány fogadott: Ági és Iza háttal nekem ülnek a kanapén, és kétségbe esettségükben vihognak. Végül hárman fel tudtuk vinni a csodás fekete kerevetünket!

Nem nevezném egyelőre felettébb otthonosnak, de talán ki tudunk hozni belőle valamit.

Az első napokban a Hermannstraße-n két újabb érdekes szabályt találtunk. Az Öreg hasonlóan tartja bénán kiírt kis reguláival sakkban a lakókat, mint Bagoly a Micimackóban (Ha még valaki emlékezne rá.). Az egyik a padlás használatára vonatkozik. Pénteken nem szabad ruhát szárítani a padláson. Ez még rendben lenne, de azt hogy miért, arról fogalmunk sincs. A ruhaszárítás problémájához tartozik az is, hogy a lakásban sem szabad elvileg szárítani, mert akkor nagyobb a penészedés lehetősége. Télen viszont a hőmérséklet alkalmatlan a szárításra a padláson még a megengedett időpontokban is, konkrétan öt nap után ugyanolyan nedves minden kiterített kapcarongy! A mosodai szárítógép egyrészt drága, másrészt tönkreteszi a ruhákat. Hol szárítsam akkor a gönceimet? Válasz: „Oldd meg!”. A másik vicces szabály pedig az, hogy a téli időszakban (decembertől márciusig) a lépcsőház hátsó kijáratát „csúszásveszély miatt” ne használjuk. Én örülök, hogy valaki szívén viseli a testi épségünket, de ha a mínuszokban mindenhol tükörjég van, akkor kérdem én nem lehet ugyanúgy elnyalni a másik kijáraton szabályos közlekedés mellett is?

Amivel viszont tökéletesen elégedettek vagyunk az maga a környék és a közlekedés. Nagyon közel van a metrómegálló, és öt perc alatt beérünk a belvárosba. Gyakorlatilag mindent találunk a közelben: egy olcsó zöldséges, vegyesbolt, hentes, bank, mosoda, kiskocsmák (...Ahova egyelőre nincs keret, hogy beüljünk szórakozni.). A kerület vagy negyed hangulata enyhén provinciális. Többségében régebbi patinás épületekből áll. Az őszi levelek színei meg valahogy még inkább kihozzák a környék hangulatát.

 

Közlemény

Valóban rosszul nézett ki, be is voltunk szarva rendesen.

Minden rendben van, gyógyultan él és virágzik! Ugrál-pörög és hülyéskedik! Nyugalom.

dr. Pénztáros – a munka

Az első két októberi hét a lázas lakáskeresés jegyében telt el ugyebár. A szerződéskötés napját követően viszont egyértelműen frusztrálttá tett, hogy nincs mit csinálnom. Le vagyunk égve, kell a zseton, kell egy állás. De milyen? Anna ellátott minket egy raklapnyi újsággal, apróhirdetésekkel és egyebekkel. Bele is vetettem magamat. Állás ugyan van, de itt szinte minden álláshoz a tapasztalaton kívül „Ausbildung” is kell. Ez nem más mint egy szakmai vagy inkább szakmunkás végzettség. Még egy egyszerű butikos ruhahajtogató melóhoz is elvárják és egy ilyen képzés általában két-három évig is tart. Ez vagy azért van mert itt nem kell érettségi meg diploma az önéletrajzba ahhoz, hogy szóba álljanak veled és egy alja egyszerű állásból is vígan eltengődsz, vagy pedig azért mert itt az emberek annyira idióták, hogy a legalapvetőbb feladatok magyarázatát is éveken keresztül kell hallgatniuk és figyelniük az iskolapadban görnyedve. Az is meglehet, hogy mindkét ok egyszerre érvényesül. Amit fel tudok mutatni az a nyelvtudásom, az érettségim, meg a diplomám, aminek az elismertségét (és szinte létjogosultságát!) ugye még egy talán érettségivel sem rendelkező (viszont „mit Ausbildung”) titkárnőcske is kétségbe vonja. Akad fizikai munka is, de valahogy azt gondoltam, hogy ugyanazt a bért meg tudom keresni a fejemmel is. Amihez nem kell Ausbildung: a „Servicekraft” állások. Magyarul: az általában igénytelenebb embereket igénytelenül tápláló gyorsbüfék.

Ami felkeltette az érdeklődésemet az egy tanulói állás lett volna a város legnagyobb hangszerboltjában, kotta osztályon. Szerintem igen jól éreztem volna magamat egy ilyen környezetben. Találtam még egy közjegyzői és még egy ügyvédi irodában titkári állásokat.

A lehetőségeket számba véve összedobtam három különféle szimpla (és lehet, hogy több szempontból komolytalan) önéletrajzot. Egyet a hangszerboltos irányba, egyet a jogi-titkári vonalra (amiben meg mertem említeni, hogy valahol távol a sztyeppéken elvégeztem egy jogi sámánképzőt) és egyet amiben csak az érettségiig mentem el. Kinyomtattam, beletuszkoltam mappákba a bizonyítványaim (nem hiteles és ezáltal fabatkát sem érő) másolatait és nyakamba vettem a várost. Az irodáknak egy bugyuta kísérőlevél mellett küldtem el az életrajzomat (azzal az ajánlattal, hogy akár gyakornokként is érdeklődöm). Nem is csoda, hogy nem tetszett nekik. Csak az ügyvédek írtak vissza, hogy „volt kvalifikáltabb jelentkező”. Én értem, csak azt vonom kicsit kétségbe, hogy van jogi diplomával rendelkező német titkár. Igazat megvallva egy fityingem (és meggyőződésem) sincs ahhoz, hogy professzionális életrajzot csináltassak professzionális sztárfotóval felcicomázott hülyeségekkel aminek a fele sem igaz, másrészt még normális ruházatom sincs amiben elmehetnék egy állásinterjúra. A hangszerboltba minden további nélkül bepofátlankodtam, és egyenesen a tulajdonossal akartam beszélni. Mint később kiderült pont azzal a szürke egér kiscsajjal beszéltem, aki a kottás helyen a munkatársam lett volna. Persze a főnökasszonynak épp egy perc ideje nem volt, mert tárgyalt. Egérke kezébe nyomtam a mappámat, este pedig írtam külön egy villámlevelet a főnöknek, amiben egy időpontot kértem elbeszélgetésre. Semmi válasz azóta sem. Lehet, hogy ide (lévén tanulói hely) már öreg vagyok, vagy ad absurdum ehhez sem vagyok megfelelően kvalifikált. Már három nap eltelt, és sehol semmi. Az ügyvédek válasza legalább megnyugtatott afelől, hogy legalább valaki olvassa a beérkező leveleket és válaszra méltat. Az a helyzet következett, hogy minden online jelentkezést kitöltöttem: pékségek, hostmunkák, újságkihordás biciklivel (!!!). Az egyik pályaudvari (mint utóbb megtudtam, eléggé gázos) pékség online-pályázatát akartam megerősíteni azzal, hogy személyesen is beviszem a kis kék mappámat. Izával el is indultunk, megláttam a helyet közelről, és már egyáltalán nem volt kedvem beadni fizikailag is a pályázatot. Meghátrálva vettük észre, hogy a Subway is keres munkaerőt, és végül a BackWerk nevű pékség, ahol szintén lógott egy tábla, hogy azonnali kezdéssel állást kínál többféle konstrukcióban is. Odacammogtam a pénztároshoz megkérdezni, hogy aktuális-e még. Aktuális, csak menjek le az alagsori üzletükbe és adjak le egy pályázatot. Le is mentem. Kiszúrtam egy fiatal, kissé ficsúr ápolt megjelenésű pasast. Bemutatkoztam és a „A munka miatt jöttem.” kijelentéssel átadtam neki is a kék mappát. Ettől a nyers határozottságtól kicsit meg is volt szerintem lepve. Elsőnek a nyelvtudásom felől érdeklődött, hogy hány éve élek már német nyelvterületen. Kicsit elnyúlt a képe, amikor röhögve válaszoltam, hogy mindössze két hete. Félre hívott, hogy elbeszélgessen velem. Átnézte a papírokat, és rákérdezett a végzettségemre. Elegem volt már a hazudozásokból. Őszintén bevallottam, hogy ugyan nincs benne az önéletrajzomban, de igenis van egyetemi diplomám egy idegroncsgyárból. Ő (Wolf-Dieter vagy csak ahogy a többiek hívják, Wolfie) sem kertelt, tulajdoni részesedése van a társaságban, családi vállalkozásként tartja fent a három nürnbergi péküzletet, és „szívesen segít értelmiségi fiataloknak talpra állni”, mert ő is hasonlóan kezdte. Felvázolta az ajánlatát a munkaidőről és a munkabérről, másnap mehettem is próbanapra.

Péntek reggel fél tízre kellett mennem, de már jó húsz perccel korábban megérkeztem. Fogalmam sem volt mi vár rám. Megkaptam a kék színben pompázó munkaruházatomat, és egyenesen a kasszához állítottak a gyengülő délelőtti forgalomban. Soha az életben nem dolgoztam még pénzzel, főleg nem kasszával, tartottam is tőle eléggé. Wolfie bemutatta Ralfot, az alagsori üzlet vezetőjét és rábízta a további tanításomat. Ralf ugyan az apám lehetne, a korkülönbség és a német mentalitás ellenére is tegeződésre intett és meglepő barátságossággal kezelt. Megmutatta először a cég termékeit. Az alap kenyerekkel és zsemlékkel kezdte. Gondoltam, nem lehet nagy ügy. Igen ám, de itt nem a jó otthoni megszokott ötféle buci van az önkiszolgáló ablakokban, hanem mindenből nagyjából 10-15! Azután jöttek a melegen tartott péksütemények, az édességek, és a különféle szendvicsek különféle töltelékekkel és árakkal! Végül az italok, a három kávégép és a hűtők. Be a kassza mögé, jöhet a gyakorlat (a frissiben memorizált nagyjából 40 termékkel, amit fel kell ismernem a vevő tálcáján vagy zacskójában és meg kell neveznem hangosan érthetően németül). Okééé. Szépen lassan, nyugisan. Ralf sokat segített és nagyon türelmes volt, de ennek ellenére is szakadt rólam a víz. Meglepődtem, de tényleg hamar jött már egy kis rutin. A kasszázás mellett további feladatom, hogy a kevésbé forgalmas szakaszokban kicsit összeseperjek, elrendezzem az italokat a hűtőben, hátravigyem a használt tálcákat a mosogatóhoz a kemencék mögé, kicseréljem a kukazsákokat és letakarítsam a kávégépet. Ezekből nagyjából egyet sikerül megcsinálni lopott másfél percek alatt. Eredmény: a munkavállaló megfelelt a próbanapon, további foglalkoztatása következik. Jippijájé! A hely határozott előnye, hogy van kaja amit magamhoz vehetek. A kávé korlátlan, és ehetek egy sós és egy édes terméket egy műszakban.(Egész jó kiegészítés mostanság...) A terhelésemet fokozatosan növelték, míg egy hét után már reggel 5-től délután 2-ig pakoltam ki és be a garasokat. Bevittem minden iratot és nemrég végre munkaszerződést is kötöttem. Wolfie szerencsére rugalmasnak tűnik a módosításokat illetően is, főleg ha további tanulmányokról vagy csak egyszerűen egy másodállásról is legyen szó. A kezdetek eredményeiből ítélve úgy tűnik, hogy elégedettek a teljesítményemmel, bár egyelőre bizalmatlanabb és nagyon óvatos vagyok. Gyakran hívnak be egy órával korábbra, vagy épp megkérnek rá, hogy maradjak még dolgozni, ha tudok. (Így még az óraszámom is jelentősen szaporodhat, még akkor is ha a terv szerint kevés órában vagyok beosztva.) A korán kelést kell csak elviselni, de szinte az a legkevesebb. A délelőtti műszakokat már a biatorbágyi-Müller-depó-cimkézőben is jobban kedveltem. Hiába kell már hajnalban talpalni, de legalább megmarad a fél napom akár 9 óra munka után is, amikor még elintézhetek ezt-azt. Másfelől ráadásul még hamar el is telik. Reggel fél 7 és 9 között van a „diliház”, amikor a főkasszában állva folyamatosan jár a kezem és a pofám, és közben arra is figyelek, hogy ne váljon a hely disznóóllá, később viszont beköszönt egy nyugalmi állapot, amikor mindenre van idő. Fél óra szünet egy kávéval és már vége is. A délután kicsit más, bár eddig csak hétvégén volt hozzá szerencsém. A szombat hosszú és dög unalmas, de legalább van alkalom a „kínálóablak mögötti” munkatársakkal is érintkezni. Általában egy szombatot három ember visz, de volt rá alkalom, hogy ketten csináltuk a boltot (Úgy már azért talán kevésbé unalmas, de még mindig nem az igazi.) A pokol viszont a vasárnap! Az emberek ráérnek, és jobb dolguk sincs, hogy az egész pereputtyot lecincálják a kávézónkba, és teletömjék a kölkeik belét rózsaszín cukormázas amcsi fánkokkal. Mindenki lassú, értetlen és bizonytalan, ellenben a hétköznap reggelekkel, amikor egyenesség uralkodik és mindenki pontosan tudja, mire van szüksége. Az esti műszakhoz a zárás is hozzátartozik, de persze az utolsó pillanatban is akad valaki aki még venne valamit a maradék száraz péksütiből. (Minden lószarra akad veréb nem igaz?) Gyors seprés, kávégép-takarítás, majd a leggusztustalanabb: mosogatás. Az egész üzlet tálcakészletét és minden cuccát nekem kell elmosogatni a nap végén, viszont cserébe az esti műszak után a megmaradt termékekből szabad rablás van!

A munkaerő a BackWerk-nél nagyon tarka. Szó szerint! Különböző nációk olvasztótégelye, teljes bábeli zűrzavar. Egyedül én vagyok magyar. Akit elsőként meg kell említenem, az Elisabeth. Hatalmas arc. Tizenöt éve költözött ide egyenesen Jamaicából! Igazi laza feka csaj, aki a szendvicsek készítése közben bluest énekel, és érdekesen keveri néha az angolt a némettel. („Um eleven Uhr.”) Amikor irányít, akkor picit durvának hat, de úgy látom ez csak a fásultságából adódik és mindent jóindulatból tesz. Tanácsokkal is el szokott látni, hogy mire vagy éppen kikre figyeljek jobban és hogy általában ne bízzak meg feltétlenül senkiben. A nevemet is érdekesen ejti – „matáj” -, de nem javítom ki, poénnak tartom. Az elnevezéseimet tekintve még jópofa munkatárs Joana. Még mindig nem értem, hogy miért, de „szájmon”-nak szólít. Talán a Mátéval vagy esetleg a Matthäussal van némi gondja, de igazából nem érdekel, mert rengeteget segített már. Dolgozik még a boltban két orosz hölgy is, Aneta és Johanna. Igazi szlávos virtus! Görögország is jelen van Niki személyében. Először azt hittem, hogy ő is orosz lehet, mert nagyon hasonló volt az akcentusa az oroszokéhoz. A helyi törökök sem maradhatnak el, sokszor dolgoztam már a kasszáknál Munirral. Munir állandóan vigyorog. A legcsikorgóbb hidegben és a legkoraibb órában is nagyon kedves a vendégekkel és úgy általában mindenkivel. Amikor szünetre megyünk vagy vége a munkaidőnknek, soha nem hagyná ki a „Schönes Leben!” kijelentést. Összességében egyébként a románok vannak többségben. Érdekes volt, amikor megismertem Cazimirt Temesvárról és Simonat. Aradról. Szinte alig pár kilométerre nőttünk fel egymástól. Cazimir politológushallgató az erlangeni egyetemen, szombaton általában Cazimirral ketten nyomjuk a tésztát a kuncsaft szájába. Egyedül ő szokott zenét hallgatni munka közben. Jó, hogy végre nem bugyuta divatzene megy, hanem előbukkan néha egy kis Pink Floyd! Simona műszakvezető és rendszeresen kérkedik a kis magyar nyelvtudásával is. Gyakran szól hozzám magyarul viccből.

Be is fejezem a jelentést, mert holnap is korán kelek és császárzsemlét lelek!

Hostelek, emberek -nem furcsa hanem- érdekes magyar(ok) – 2.rész

A hostel-tanulmányt folytatva beszámolok a hostelben eltöltött utolsó pár napunk élményeiről. A lányok hősiesen állták a sarat végig. Anna unokahúga Lencsi és barátja Gábor felajánlották, hogy egy valakit befogadnak amíg beköltözhetünk az albérletbe (Amiért itt is köszönetet mondok.). Rám esett a választás. Minden este kimentem hozzájuk, tisztálkodtam és aludtam, aztán reggel visszamentem a hostelbe a meleg és a házikoszt oázisába. Az új és először vagánynak tartott hostel a második hét után kezdett visszataszítóvá válni. Kezdeném máris a higiénia szempontjából. Három hét alatt egyszer lett felporszívózva a lányoknál és egyszer lett kivakarva a budi. A felettébb szimpatikus takarítónőről már tettem említést. A lilára festett bozontos haján kívül csak az olcsó műbőr magas sarkú bakancsa és az oldalt fehér csíkos fekete adidas melegítőgatyája teszi teljessé a munkahelyi (és mint utóbb kiderült) utcai eleganciáját. Köszönni nem tud, legalábbis rohadtul nem akarózik neki. Dolgozni sem tud, legalábbis rohadtul nem akarózik neki. Minden reggel 9 körül beállított (miközben reggeliztünk), lassan körbenézett mint egy idióta, majd a koszosan otthagyott edények láttán ciccegve elmosogatott, meg látványosan csinált még valamit, aztán behúzta a porszívót a liftbe, hogy ő majd most így-meg-úgy-fog-takarítani (Persze a porszívó egész nap a liftben fel-le utazgatott a kedves vendégekkel, a por meg röhögött tovább a szőnyegpadlón.) Egy idő után feltűnt, mintha ez a meglehetőst rusnya teremtés nem igazán kedvelne bennünket. Elsőnek azt gondoltuk, hogy azért mert mi fényt deríthetünk a semmirekellőségére. A második verzió az volt hogy elképzelhetőnek találtuk, hogy magyar. Már az elején megtudtuk, hogy a becsületes neve Marika és igencsak hegyezi a fülét amikor beszélgetünk egymás között. Marika munkájával akkor lett tele a lányok hócipője amikor egy hét után se volt hajlandó kivinni a szemetet és a 12 ágyas koedukált szoba úszott a szutyokban. A helyzetet súlyosította, hogy az üzletvezető nagyapjának (aki éjszakánként néha besegített a portán) a kutyája az egyik éjjel szabályosan a lányok szobája elé fosott a szőnyegre és a hiba elhárítása némiképp kihagyni valót hagyott maga után. Ennyi pénzért azért rendet kellene tartani, főleg egy ilyen helyen ahol emberek szállnak meg! Le is mentek a portára, hogy porszívót kérjenek. A portán egy szerintem igen helyes ukrán csaj ücsörgött, fel is ugrott megnézni az állapotokat. Majdnem ott ájult el állítólag amikor meglátta azt a mennyiségű retket. Akkor esett le, hogy az ég világon senki nem ellenőrzi Marika munkáját! Kiderült, hogy Marika bizony horvát és nagyon valószínű hogy tud magyarul és pontosan értett mindent, amikor fikáztuk a teljesítményét. Minimális változást láttunk csak a „spontán” ellenőrzés után.

A portások is „érdekesek”. Van ugyebár az üzletvezető. Egy magas kopasz gyerek. Amolyan kiskakas a szemétdombon. Amikor 3 hét után Marika (takarítás helyett) bejött és egy cetliről ellenőrizte hányan is aludtak a szobában, nagyon kellemetlen szituációba kerültünk. Mivel az egy hete távozott ausztráliai vendég ágyát baszta bevetni, úgy tűnt mintha én is ott aludnék. Feljött a Kiskakas. Érdeklődött, hogy milyen nyelven kommunikálok, majd a „Wer bist du!?” kérdéssel indított. (Csak a magyarázat kedvéért, a hanglejtés alapján a kérdés magyarra fordítva így hangzik: „Te meg ki a faszom vagy!?”). Ezután megkédezte hogy itt alszom-e. Vicces hogy nem tudja ki vagyok, meg hogy tudok-e németül, amikor 3 nappal azelőtt érdeklődtem nála munkakeresés ügyében. Közölte, hogy na jó maradhatok, csak húzzak le a földszintre. A reakciót valahol jogosnak tartom, mert végül is ez a dolga, de egy ilyen helyen ami olyan lukas, mint a sajt, hogy az megy be aki akar mégis mit várnak? A kutyaszaros szőnyeggel meg Marikával együtt az egészet egy fél perc alatt bezárathatnánk. Ez még csak a jéghegy csúcsa! Izán nagy vörös csípések éktelenkedtek az egyik reggel. Napok alatt jöttek rá Ágival, hogy a hely hemzseg az ágypoloskáktól! Amikor szóltak a portán, hogy mi a helyzet akkor mi volt a reakció? „Hát, sokféle ember fordul itt meg.” Nem ám hogy akkor elnézést kér és felajánlja mondjuk a kifizetett (nem kevés) pénz legalább felét! Még nem álltunk el tőle, hogy kizsarolunk belőlük némi zsét, aztán ráküldünk valami helyi köjált.

A vendégek terén amint elkezdődött a szemeszter, némi változás következett be. Hirtelen kiürült a konyha és a társalgó. Szinte csak mi voltunk, egy állandó feka aki be-beült újságot olvasni és netezni, és persze a nagyon lassan partot mosó lassúvíz Marika, aki a retek-incidenst követően érdekes módon megtanult köszönni.

Az utolsó pár napon végre érdekes emberekbe futottunk a hostel sivárságában! Késő este leszálltunk a metróról, majd fáradtságunkban (a magyar nyelv már említett veszélyei ellenére) fennhangon gusztustalanságokkal viccelődtünk. A hosteltől pár lépésre egy szőke srác tüzet kért tőlünk. Ági rögtön pattant és elkezdett turkálni a kabátzsebében. Természetesen a zseb lyukas volt, és az öngyújtó becsúszott a két szövetréteg közé. Némi bénázás után előhúzta és átadta. A srác meggyújtotta a cigarettáját, majd visszaadta. Elköszöntünk és indultunk tovább azon vihorászva, hogy mennyire égő már hogy lyukas az Ági kabátzsebe, és hogy mi minden lehet még elveszve benne. Na ezután megállt bennünk a szusz. A srác enyhe akcentussal utánunk szólt: „Magyarul beszéltek?” Na ez az a szituáció, amire Ágival csak annyit szoktunk mondani: „Ú!”. Attól függetlenül, hogy megfogadtuk, hogy nem spanolunk többet olyanokkal, akik magyarul szólnak hozzánk, valamiért mégis beszédbe elegyedtünk. Gábor Pesten született, de Németországban nőtt fel, és hamarosan Nürnbergben kezd az új munkahelyén, épp most talált ő is albérletet.

A következő ember, akiről még be kell számolnom az egy osztrák lány. Már nagyjából egy hete figyeltük, ahogy a társalgó kopott bőrpamlagján heverve csapkodja a laptopja klaviatúráját. Valamiért ő sem olyan idegesítő vagy lófráló hostel-kretén-fajtának tűnt. A lányok egyszer elbeszélgettek vele. Akkor értesültek róla hogy Ausztriából érkezett, Bécsben tanult és operaénekes. Az információtól seggre ültem.

Miután Gábor elszívta a cigit, bejött utánunk a konyhába. Közben én is megismerkedtem az énekes lánnyal, Irinának hívják. Karintiából származik, és félig szlovén. Nagyon kellemes beszélgetés kerekedett váratlanul. Mindenki beszámolt az utóbbi hetek viszontagságairól, a német hivatalok útvesztőiről (Ami Gábornak ugyan nem szokatlan, de szerinte is logikátlan néha. Irina meg egyenesen frászt kap a német mentalitástól. Ugyanaz a hivatalos nyelv, de mégis lazább Ausztria.) és a hostelek emberanyagáról. Örömmel konstatáltuk mindannyian, hogy normális emberi lényekkel is összehozhat egy ilyen helyzet! Irinának külön tetszett, hogy olyanok vagyunk hárman Ágival és Izával, mint egy kis család.

Telefonszámcserék következtek. Talán bjútiful frensipp?

A nürnbergi lakás – Ági megfejeli a pénzt

Már régen nem jelentkeztem, igyekszem visszamenőleg mindent a lehető legnagyobb pontossággal dokumentálni.

Igen...a nürnbergi lakás, vagy inkább lakhatás. Szinte a legfárasztóbb kihívást jelentette az egész kiruccanásban, hogy egyáltalán tetőt találjunk a fejünk fölé, ez néha még a kaja-paránál is kevesebb kilátással kecsegtetett.

Az egész még szeptember elején kezdődött, amikor elhatároztuk magunkat a projektre. Ágival nekiláttunk kiválasztani a preferált kégliket internetes apróhirdetések alapján. Laza nyugodtsággal válogattunk az egyes Expose-k között. Mit akartunk? Természetesen kedvező finanszírozási feltételeket, beépített konyhát, némi bútort és lehetőleg nem egy lepukkant putrit. Nagy lendülettel bele is vágott Ági az akcióba először telefonon, majd Nürnbergbe utazva. Gondoltuk: - „Sima liba, ez csak egy egyszerű lakásbérlés. Mi probléma lehet vele?” - gondoltuk... Mit tapasztalunk otthon? (Erősen egyszerűsítve) Megtalálod a neten vagy az újságban a hirdetést, és azon nyomban telefonálsz, nehogy lemaradj róla, mert a gyorsaság számít. „ - Kéz csókolom, a kiadó lakás ügyében érdeklődöm. Aktuális még? - Igen, persze. - Mikor lehet költözni? - Egy hét múlva, X forint havi lakbér rezsi nélkül Y forint kaució, de ne jelentkezzen be.” Ha csak szobát keresel még az is lehet, hogy még könnyedebb a történet.

Az elképzelés valóban romantikus, viszont a Bratwurst-os sörös nagy valóság egészen másképp fest! A legritkább esetben kerülsz közvetlen kapcsolatba a bérbeadóval. A bérbeadó egy baromi lusta faj germán földön. Felhív egy közvetítő céget, hogy ki akarja adni a lakást, megadja az elképzeléseit az anyagi feltételekről meg a lehetséges bérlőről és megbízza a céget az ügy lebonyolításával, a cégnek járó munkadíjat (Provision) a bérlő fizeti ki (kőkemény 7-800 eurót). Vannak ugyan províziómentes bérlemények is, de általában vagy a lakás nem túl jó, vagy pedig akkora rá a kereslet, hogy alig van esélyed. Ezen felül a bérbe adó (közvetítő) valóban ismerni akarja a bérlőt. Na nem a személyiségét meg a két szép szemét, hanem első sorban a likviditását. Magyarul: pofátlanul turkál a pénztárcádban. Amiket kérnek: munkaszerződés (teljes munkaidő, határozatlan idejű munkaviszony), jövedelemigazolás. Előfeltételek: a havi jövedelmed érje el a nettó bérleti díj háromszorosát a bérleti jogviszonyt megelőző három hónapban! (Épp, hogy végbéltükrözésre nem küldenek...) A jelentkezők közül az üti meg a főnyereményt, aki nemcsak hogy rendelkezik ezen tulajdonságokkal, hanem még erősen túl is tesz rajta. Nos, vessük csak szépen össze ezt a mi helyzetünkkel! Feltűnően látványos a különbség nem igaz? Hiába tudtuk volna ott helyben KP kifizetni az összes költséget, állandóan falakba ütközünk! Ági akárhová telefonált, vagy akárhol jelentkezett, nem nagyon álltak vele szóba. A szemeszterkezdés előtt voltunk két héttel, mindenki albérletet vagy szobát keresett a városban, a hostelek vendégei mind-mind ugyanabban a cipőben jártak. Az első hetet azzal töltöttük (a spóroláson meg a hostel-szociográfia íráson kívül), hogy napi 2-3 lakást néztünk meg előre egyeztetett időpontokban, 99%-ban közvetítőkön keresztül. Egy-egy ilyen megtekintésen nagyjából 10-20 ember vagy pár gyűlt össze. (Vicces, de mindig volt 5 olyan ember akit vagy valamelyik hostelből vagy pedig egy másik megtekintésről ismertünk.) A megtekintés végén akit érdekel az üzlet, kitölthet egy jelentkezési lapot a legfontosabb -pénzügyi- adatairól, majd hozzácsatolja a szükséges igazolásokat, aztán türelmesen vár...akár hetekig is. Egytlen apró az volt, hogy Áginak volt egy előszerződése, miszerint október 15-én munkaszerződést kötnek vele, és az ígért órabér és munkaidő TALÁN elégséges. Iszonyat fáradtak voltunk, a spórolás miatt nem nagyon tömegközlekedtünk, mindenhová gyalogosan mentünk el. Láttunk ilyet is, olyat is, embereket és lakásokat is egyaránt. A 15-20 lehetőség közül mondjuk 5 volt olyan, ami valóban tetszett, de a fent vázolt esélyeink miatt, már egy egy szobás bútorozatlan kis luk is megfelelt volna a legrosszabb környéken. Nem volt mese, az összes lakásra beadtuk az igényünket! Nekem személy szerint az egyetlen olyan lakás tetszett, amit közvetlenül a tulajdonostól bérelhettünk volna. Nem volt túl nagy ugyan, de az otthon melegét árasztotta. Két (sajnos egymásból nyíló) világos szoba, beépített újszerű konyha (Mosógéppel!), egy kis balkon, és egy zsebkendőnyi udvar ami sárguló-bíbor színben játszó vadszőlővel benőtt régi házzal van körülvéve. A tulajdonos is elég szimpatikus volt és úgy éreztük, hogy a szimpátia kölcsönös. Az Ági előszerződése alapján hipp-hopp kiszámolta egy cetlin a havi jövedelmünket és száját húzva ugyan, de elismerte, hogy céltudatos és (Figyelem!) törekvő doktorok vagyunk. Két napot kellett kibírni a várakozással. A válasz persze nemleges volt. Szimpatikusak voltunk, DE volt más akinek kedvezőbb anyagi helyzete van. Komolyan itt ennyire meg lenne lőve az ember!? Hogy kezdik itt a fiatalok az önálló életüket? (Nyilván az első lakást Anya és Apa bérli.)

Végül is lett albérletünk, másnap délben. A lakás választott minket, mégpedig az egyik egészen más ajánlat megtekintése folytán.

Október 6. Napfényes szombat délután. Ági megbeszélésen a munkáltatójánál, Izával unott fejjel indulunk (gyalog) a város túloldalára az ötven percre lévő lakáshoz, ott találkoztunk hárman. Jó időben odaértünk, az előző érdeklődő fent tartózkodott, volt időnk kicsit körülnézni. Az igazat megvallva nem volt valami csodásan idilli lakóhely. Lejöttek. Induljunk! Beléptünk Ágival ketten a lakásba, a közelgő alkony napfényében előtűnt Melitta, a közvetítő. Melitta egy jól kinéző korai hatvanas, fekete rövid hajjal és fiatalos stílussal (bár a narancssárga rúzst nem tudom még most sem hova tenni...). Megmutatott mindent, a három különálló szobát, és a beépítetlen konyhát. Ugyan tetszettünk neki, de közölte, hogy az előző két fickó a bérbeadó haverja, és szinte ziher hogy ők lesznek a befutók, ellenben tud ajánlani egy másik lehetőséget a közelben, ami annyira friss, hogy még nincs is meghirdetve interneten. Két euróval olcsóbb, két négyzetméterrel nagyobb. Ha van kedvünk akkor menjünk vele most, és nézzük meg. Rábólintottunk. Gyors rohanás előre, szólni Izának hogy várjon meg amíg visszajövünk. Indulás, mindig Melitta után. Séta közben kiderült, hogy a lakásnak semmi köze nincs a „közelhez”. Tíz perc gyalog. Villamosra föl. Hét megálló. Átszállás metróra. Két megálló. Öt perc séta. Közben Ágival percenként összenéztünk, hogy Iza ott fog megpenészedni, mire egyáltalán visszatalálunk oda, ahol ülve hagytuk.

Hermannstraße, harmadik emelet jobbra. Két és fél szoba, a fél az egyikből nyílik. Kopott szőnyegpadló, amit egyikünk sem preferál, ellenben van beépített konyha egy újszerű nagy hűtővel, mosogatógéppel és villanytűzhellyel. A lakás és a bútor első látásra is lelakott. Ott helyben le akartuk adni a jelentkezést, de Melitta türelemre intett bennünket. „Aludjanak még rá egyet, majd a jövő hét elején adják le a cégnél!” Basszus, nekünk tető kell, nem akarunk aludni rá! Szerencsétlen Iza két és fél órát várt egy elhagyatott buszmegállóban, mire Ági visszament érte. Már besötétedett, és öreg este volt mire visszaértek a hostelbe.

Végül kibírtuk a várakozást. Leadtuk. Szinte rögtön hívott Melitta, hogy nagyon esélyesek vagyunk rajtunk kívül csak egy jelentkező van és mi vagyunk a szimpatikusabbak, menjünk be a cég irodájába a Rathenauplatzra. Megjelentünk Ágival. Szerencsénkre pont ott volt a cégvezető, és négyesben vele és Melittával elcsevegtünk a feltételekről. Illetve Ági csevegett, én szóhoz se jutottam. Úgy eladta magát, mint tehenet a vásárban! Így jogi pálya, úgy nürnbergi lehetőségek, amolyan távolabbi tervek és ambíciók. Egészen új oldaláról ismertem meg a legjobb barátomat, komolyan mondom! Az, hogy ketten jelentünk meg még javított a helyzeten, függetlenül attól hogy még nem volt állásom (potenciális havi jövedelem). Az meg hogy nincs autója egyikünknek sem, kifejezetten előnyös, mert nem viszi a pénzt a benzin meg a karbantartás. Másnap csörög az Ági telefonja. Miénk a lakás! Egyetlen bökkenő van: ki kell cserélni a szőnyegpadlót és a mosogatógépet, ezért október végén, de legkésőbb november 1-jén költözhetünk. Nem voltunk elragadtatva ettől a ténytől, de nem mertük visszamondani, inkább kibírtuk. (Megkérdezték, hogy milyen színű szőnyeget parancsolunk. Semlegeset kértünk, de Melitta közölte aznap délután, hogy a bérbeadó már rendelkezik a lerakni kívánt anyaggal ami... KÉK...pff.)

Eljött október 14. A szerződéskötés napja. Délelőtt 11-re lett kitűzve az időpont a Rathenauplatzra. Ági Izával bankszámlát nyitott aznap reggel, de háromnegyed 11-re beszéltük meg a találkozót a cég épülete előtt. Oda is értem időben. Vártam. Váram. Még mindig vártam, de Ági sehol. 10:59-kor (nem vicc) Ági rohanva jön a metrómegállóból. Meg se vártam, bementem hívni a liftet. Másodpercre kicentizve jelentünk meg!

Itt azonban említést kell tennem a kritikus negyed órám párhuzamos történéseiről. Ági és Iza a bank után a felvett pénzzel (mert ugye sajnos províziós a lakás) berohantak egy lottózóba borítékot venni, hogy azért mégse kézből adjuk át Melittának a munkadíjat. Iza, mint gyakorlott pénztáros mondta Áginak, hogy fejelje meg a pénzt. (Én sem ismertem a kifejezés pontos jelentését, de megtudtam, hogy ez azt jelenti, hogy az összes bankó ugyanabban a helyzetben álljon a kötegben.) Erre Ági fogta a pár száz ojrót a lottózó közepén, és egyenesen a homlokához csapkodta! Iza visítva röhögött.

Tehát. Megjelentünk a szerződéskötésen. Találkoztunk a tulajdonossal, aki nem más mint Herr Jaksch. Az Öreg nem tűnik rossz embernek, bár némiképp bogaras. Akkor derült ki számunkra, hogy abszolút párként vagyunk kezelve, tekintet nélkül arra, hogy semmiféle utalás nem történt ez irányban. Egyeztettünk mindent, és aláírtuk a példányokat. Átmentünk Melitta irodájába és átadtuk a homlokhoz csapott köteget. Melitta lefelé kerekítette az összeget. (Vagy a szimpátiának köszönhető, vagy tényleg ennyire csórónak tűntünk.)

Október 27. reggel 10 óra. Kulcsátadás. Végre-valahára az utolsó reggeli a hostelben és az utolsó löttykávé harmadszor lefőzött zaccból! Vicces időjárás. Szakadt a hó egész nap. Álltunk a kapuban, majd megérkezett Melitta a narancsszín szájával műszőrme bundában, esernyővel a kézben, majd begurult Herr Jaksch is. Körbe vezetett a pincében és a tetőtérben, végül a lakásban. Átadtuk az első havi bérleti díjat és a kauciót, Jaksch átadta a kulcsokat és felragasztotta a névtáblákat.

Már kezdtünk fellélegezni amikor meglepő infóval szolgált az öreg. A fia a ház mögött lévő telepen él és dolgozik, és szinte takra lehet látni onnan, hogy mi történik a házban (Megjegyzem az egész lépcsőház Jaksch tulajdonát képezi.) Egyenesen beköltöztünk az oroszlán barlangjába! Kiakadtunk, de aztán rájöttünk, hogy akkor hol maradna a móka.

Olyan amilyen, de végre van hova hazamenni! Jöhet a kreativitás!