Tavaszi etűd No. 3. Amikor a cérna szakad 1.rész

Iza hetekig tartó huzavona után végre elhatározta magát! Színt csempészett az unalmas szürke égbolt alá, mégpedig egy piros szövetkabát vásárlásával. Igen jó vételnek bizonyult, mert nagyon baráti áron jutott hozzá a tél végi százalékjeles kirakatokból. A kedvezmény oka, hogy a gombok nagy része le volt szakadva. Sebaj! Nem kell mást tenni, mint fogni egy tűt és egy kis cérnát és szépen visszavarrni az összeset. Ja. Igen. Hmm. Nos. Amikor Iza nekiült egy laza délutáni szünetben, hogy akkor ő most varrni fog, valahogy furán nézett ki a dolog. Hamar kiderült, hogy nincs nagyon tisztában a dolgok mikéntjével, ezért szépen leültettem magam mellé és demonstráltam a gombfelvarrás csínját-bínját. (Jó elismerem. Én se sok gombot varrtam fel eddig, de azt hittem Iza se perc alatt megküzd velük.). Egyet megmutattam, jöhet a folytatás. Szép lassan (nagyon lassan) azért csak felkerült az összes az őt megillető helyre. Eltelt pár óra és kiderült: a kedvező árért némi időrabló otthoni elfoglaltságot is vásárolt magának. A gombok fémből vannak és szó szerint leszakítják magukat még normális használat mellett is. Egyértelművé vált, hogy a legjobb megoldás az összes gomb lecserélése lett volna, de mivel a kabátra a vállapok és díszvarrások miatt majdhogynem húsz egyforma gombra van szükség, ezt el kellett vetni. Marad a minden nap (néha akár három alkalommal is) a sérült cérnaszálak pótlása. (Lehet műszálas cérna is megtette volna, de ezt valamiért nem próbálta ki.) „Jaj és még varrnom is kell!” - „A picsába már megint szétfagytam mert leszakadt az a rohadt gomb!” - „Most nincs időm, csak tekerek rá még egy sálat.” - „Na ezt a kettőt még megerősítem!”. Ezekenek a megerősítési akciók valóban hatékonysággal bírtak, mert kisvártatva a szálak nem szakadtak el, azonban egyetlen apró de nem elhanyagolható mellékhatás is társult hozzájuk: gubancszerű, többféle színű kis gombolyagok keszekusza hálózata. Ha az ember direkt akarná, biztosan nem sikerülne!

A nagy varrogatás eltartott még március derekáig a fagyos idő miatt. Anya hagyott nekünk egy jó méternyi piros-fehér-zöld szalagot. Ki is használtam a lehetőséget és legyártottam néhány kokárdát! Ha már az ember rákényszerült, hogy szokatlan módon március 15-én is melózzon, legalább volt valami amit a munkaruhámra biggyeszthettem. Lehet erről bármit gondolni, de nekem érdekes élmény volt a metrón az értetlenebb fejeket nézni. Senki nem kérdezett rá hogy mi az vagy mi miatt tűztem ki, de én is pont így gondoltam. Ez csak nekem/nekünk volt fontos.

Valahogy kezdtem kevésbé komfortosnak érezni a kis szobámat. A tavasz közeledtével hirtelen rám jött a lakberendezési reflex, kedvem is lett hozzá, hogy kreatív legyek már amennyire a lehetőségeim és a körülmények megengedik. Egyetlen ágyam és egy ruhásszekrényem volt és már ideje volt pontot tenni a lakberendezési kérdés végére. Lassacskán neki is álltam és vettem ezt-azt: polcot, függönyt, dobozokat, lámpát és csillárt. Ami viszont utolérhetetlen élményt okozott: a j t ó. HarMónikát legalább három hétig tartott felszerelni, mert állandóan közbejött valami gikszer vagy épp valamilyen szerszámot kellet szerezni hozzá. Az állapotok még mindig nem véglegesek, de szerintem elég pofás lett a téglák közötti keskeny „sáv”. Van hely mindennek és van hová leülni. A kiküldött pakkban pedig néhány tárgy is eljött otthonról. A bakelitlemez faliórám (a lemez az egyik nagymamámé), négy kis mécses likőröspoharakból (másik nagymamámé és mint nemrég megtudtam több mint negyven évesek), és néhány régi plakátot ábrázoló naptároldal, amiből képek lettek. Kissé mindig ideiglenesnek tűnhet, de talán sikerült kihozni a maximumot a térből.

Emlékeztető: előtte.

Utána.

Tavaszi etűd No. 2. „Libaháj-kurva-picsa”

A besavanyodás rémisztő egy valami. Volt már benne részem néhányszor, de eddig általában egy kupac összekókányolt és agyonfénymásolt kínai kelre emlékeztető állagú kidolgozott egyetemi jegyzetnek nevezett papírmasé és némi jogszabályszöveg fölött görnyedve, nem pedig a hidegtől és az általános közönytől elcsigázva. És akkor hirtelen jött egy inger, ami végre kissé felrázott! Egy házibuli. Végre emberek. Saját korosztályom. Nem kell nekik eladnom semmit, és az értelmi szintjük nem rekedt meg a muslicákén. Éljen-éljen-éljen! Lelkesedés!

Tulajdonképpen egy magyaros buliról volt szó amit Péter szervezett a zsebkendőnyi albérletében. Péter szintén dr. jur. , Ági munkatársa. Kevésbé szokványos ez a tény, de Péterrel egy egyetemre jártunk, egy évfolyam különbséggel, és pont egy időszakban záróvizsgáztunk és kaptuk a diplománkat, van is egy raklapnyi közös spanunk, viszont Nürnberg előtt a büdös életben nem találkoztunk! Magunk se értjük, hogy is lehet ez így. Péter szólt Áginak hogy meg vagyunk hívva, viszont csak én értem rá. Iza késő estig melózott, Ági pedig pont hazaugrott Berénybe. Egyedüli bökkenő az volt, hogy vasárnapra esett a megmozdulás, nekem pedig másnap délben dolgozni kellett, de úgy gondoltam bőven ki tudom magamat aludni, és azért csak nem maradunk annyira sokáig....gondoltam.

Egy egész délutánt vett igénybe, mire emberi alakot öltöttem és hosszú idő után végre nem munkaruha után nyúltam a szekrényembe. Fogtam is a kezembe egy kisebb flaska mezőberényi kerítésszaggató szilvapályinkát és nekivágtam az éjszakának. Annyi gipsz nem volt hogy kiguglizzam hogy lehet a legrövidebb úton eljutni a helyszínre, ezért egy alapos vargabetűvel sikerült eljutni Péterhez szinte fél tucat átszállással, holott jóformán egyetlen buszjárat is elegendő lett volna. Nem baj Fici, megérdemled! Fagyoskodj csak a villamosmegállóban a hírhedten előnyös nürnbergi járatsűrűség miatt negyed óráig. Ja, hogy a villamos nem visz eléggé közel? Akkor várhatsz még tíz percet a jelzett buszra. Gondoltam ,hogy megnyallintom a butykosom nyílását. Rossz ötlet volt és azonnal Apa jutott eszembe. „A pálinka a legjobb nyári üdítő. Azonnal kiráz tőle a hideg!” Az effektus nálam sem maradt el. Még hogy felmelegít! Pfff, jaj nemár! 

Származási hely: a nagyszüleim kertje.

Kővé fagyva odaértem a házhoz, gyors telefonálással kifundáltam melyik lépcsőház a nyerő. Messziről lehetett hallani a szokásos házibuli-zajt. Az ajtó már nyitva állt.

A garzon tele volt fiatalokkal, akik már alaposan belehelték a teret és az utcai fagy után éreztem ahogy folyik a pára az arcomról. Lekabátoltam és kezdődött a gyorsan-ismerekedjünk-kézfogós-névkimondós-név-nyomban-elfelejtős jelenet. Hárman voltunk magyarok. Bélát már volt szerencsém megismerni még bőven a hosteles korszakban. (Pesti zenekaros barátaimat, Nórikát és Tomit is ismeri...Ez a szűkös kis Föld nevű golyóbis nem igaz?) Béla csellista és elhozta néhány főiskolai haverját. Hoppá! Sok zenész egy rakáson? Ennek általában igen cudar vége szokott lenni. A nemzetközi zűrzavar valahogy ilyen esetekben nem annyira kellemetlen mint a munkahelyen! Két cseh srác, egy kínai lány, három német lány és négy japán (három lány és egy fiú). Mondanom sem kell, hogy csak a csehek nevét voltam képes hirtelenjében befogadni. A német lányok közül is csak azzal foglalkoztam, aki le tudta vetkőzni az "Übermensch"  irritálóan nagyképű stílusát, viszont neki nagyon cifra neve volt, és bunkóságnak tartottam harmadszor is visszakérdezni. Na de miután anno a buszon lévő utaskísérőknek is megadtam ezt a tisztességet, őt is elnevezem. Akivel beszélgettem, legyen mondjuk Waltraud. A másik kettőt nem nevezem el, mert az egyik marhára tenyérbe mászó volt, a harmadikat meg szinte észre se vettem. Tenyérbe mászónak az arcánál már csak a valaga volt nagyobb amit ízlésesen sikerült kihangsúlyozni egy nagykockás szoknyával. Az egyik cseh fiú (Petr, cselló) borzasztóan ismerősnek tűnt. Megszólalásig úgy nézett ki, mint az a fiatal, aki majdnem kivétel nélkül minden lakásmegtekintésen jelen volt október elején. Pepa (Jozef) nyakán lévő jellegzetes folt (szinte) mindent elárult. Mellé nyúltam! Brácsás! A srácok (Pétert és Bélát is beleértve) nagyon megörültek a kis esszenciának amit magammal hoztam, elvégre magyar buliról van szó. A paprikás krumpli volt az est kulináris csúcspontja, amit némi eufémizmussal Péter Gulasch-nak fordított. Volt vega verzió is amiből kimaradt a virsli. Eleinte mindenki belefeledkezett a kajálásba. Egy japán lány és egy csellótok között foglaltam helyet az asztal sarkánál. Miután rendesen bevacsoráztunk, jöhetett a hígabb anyag. Jót röhögtem. Péter előhozta a kétféle magyar sört és a villányi vörösbort, amit már nagyon rég nélkülöztem. Szép lassan elindult a beszélgetés, zenészpoénok, egy-két ivójáték és úgy általában az ismerkedés egymás kultúrájával. Nagyon örültem, hogy a berényi pálesz bejön a cseheknek. A Tenyérbemászó jó német módon minden italt összekevert pocséknál szarabb üdítőkkel. A pálinkához kóla-narancs mixet kevert, és amikor megláttam, hogy a villányira is rátölti, attól kezdve végképp elvágra magát nálam. Kitöltöttünk mindenkinek egy kevés szilvát, és jöhet a reakció. Mi öten szinte mozdulatlan arccal nyeltünk egyet, viszont a japán lányokat öröm volt nézni ahogy kínlódnak a cefrével. Már a szaga is kiváltotta azt a bizonyos megnyilvánulást amit eddig csak bugyuta japán tévés vetélkedőket bámulva láttam. Köztudott hogy a japók nem bírják az alkoholt. Meggyőződtem róla. Alig ittak többet, mint fejenként fél sör és egy ujjnyi pálinka, és már ment is a majdbepisilek röhögés. Azonban ők sem jöttek üres kézzel, hoztak nekünk egy üveg rizspálinkát amit eddig soha nem kóstoltam. Érdekes volt, de az erősségét tekintve a japánokra van szabva.

Amikor már eléggé oldott volt a hangulat, Péter és Béla kitalálták, hogy legyen egy kis magyar zene. Valamiért pont az István a királyra esett a választás, videóval együtt. A japánok kamilláztak is rendesen amikor meglátták Vikidált ősmagyar szerelésben,  haját két copfba fonva. Nem igazán értették, de azért elmagyaráztuk, hogy ez elég régi valamit ábrázol. A japánok és a kínai lány nyelvtörőkkel szórakoztatták egymást, és ezen felindulva Béla kitalálta, hogy magyarul tanítja őket. Mivel a japánok alapból alázatosak és mindent készpénznek vesznek amit mondunk nekik, nem is kételkedtek a tanítás hitelességében. Három rövid frázissal kezdték a tanulást: szeretlek, én is, köszönöm. A japánoknak ez sorrendben így lett tanítva: libaháj, kurva, picsa. Petr és Jozef könnyesre röhögte magát, mert az utolsó két szó csehül sem jelent mást, de a japók észre se vették, hogy igencsak át vannak verve. Később néhány korty után a ferde szeműek lelkesen skandálták a libaháj-kurva-picsa hármast vigyorogva és jó hangosan. Béla sikerrel járt. (Azonban utólag megtudtam, hogy néha a főiskola folyosóján is így üdvözlik, szóval lehet enyhén balul sült el a nyelvlecke.) Közben szépen kommentáltam Waltraudnak az eseményeket és hogy Béla valójában mit is tanított a kollégáinak. Waltrauddal ekkor elegyedtem szóba igazán. Bejött neki a magyar bor, töltöttem neki még egy keveset. Elmondta, hogy hárfa szakos volt, de abba hagyta mert elege lett az egészből. 

Már az éneklésig fajultak az események, Péter elővette a német himnuszt, és rögtön kezdődött az eszmefuttatás, hogy hogyan került a németekhez Haydn zenéje. Mondtuk Péternek, hogy inkább ne énekeljen. Valahogy nagyon kisebbségbe került sok jó hallású ember között. Pepa álmos lett és kitágította az ujjaival a szemeit. Erre Petr szóba hozta, hogy ez pont olyan mint a Mechanikus Narancs egyik jelenete.

Aki még nem látta volna a filmet és valami szokatlant akar tapasztalni, annak mindenképpen ajánlom! Rögtön rácsaptam a témára. Waltraud se látta még, neki is elmondtam, hogy nagyjából miről van benne szó. Elő is próbáltam venni a BV-ből és egyéb bűnügyi tudományokból szerzett ismereteimet, mert a filmnek ez a témakör a szerves része. Valahogy megakadtunk a film témánál, és persze a cseh filmeknél. Homolkáék, a Nap Széna sorozat. A két bohémiai tagnak nagyon tetszett hogy ismerem és szeretem ezeket a mozikat és akkor döbbentek meg amikor az Örökségből idéztem németül az egyik poént. Megérdeztem Petrtől hogy ő volt-e az aki sok lakást megnézett. Nem csak hasonlóság volt. Tényleg őt láttuk ősszel!

"Segítsééég! Apuuus!"

"Ha nem híztam volna el...Hol lehetnék már?"

"Kisül a szemem..."

 "Mondja doktornő! Hisz maga Istenben?"

Igencsak eljárt velünk az idő. A japánok már régen hazamentek, ideje volt nekünk is elindulni. Ilyenkor viszont nagyon de nagyon hiányzik a budapesti éjszakai közlekedés. Rájöttem micsoda luxus az egész éjjel csilingelő hatos és a kollégiumba csak óránként ugyan, de mégis közlekedő kilencszáznyolcas. Kénytelen voltam hazagyalogolni szakadó hóesésben ugyanazon a fent említett ficakon, de legalább nagyrészt nem egyedül. A kabátom eleje fehér lett mire a Hermannstrasse-ba értem. Lefekvés. Alvás. Kellemetlen és aznapos ébredés délelőtt 11-kor. Délben munka.Gúnykacaj Editól amikor meglát. Nem baj! Akkor is megérte!

Tavaszi etűd No. 1. Bakerman is baking bread

Igen...változatlanul olyan jogász vagyok aki egy szarkasztikus csavarral megfogazva perecárusítással keresi meg a megélhetési alapot. Amikor Anya meglátogatott januárban már nagyon rutinos kasszázó voltam a pályaudvari backWERK-ben. Heti öt napban reggel öt órától vártam a munkába és iskolába igyekvő emberek áradatát. A csapattal nagyon jól kijöttem, bár az üvegpult takarása miatt alig-alig tudtunk csak érintkezni, de azért már sok mindent megtudtak rólam, hogy mégis ki vagyok mi vagyok és mit is keresek egy nürnbergi pékségben. Elisabeth (a jamaicai) kifejezetten a szárnyai alá vett, és sokszor ő vitázott egy munkatárssal aki ki akart használni vagy ő telefonált az érdekemben a főnöknek. Joannával állandó műszaktársak lettünk a kasszánál, és igazi csapatmunkát végeztünk, jól összeszervezve a feladatokat amiket minden nap percre pontosan úgy állítottunk be, hogy mindenre volt idő és minden szép tiszta és rendezett volt. Sokat dumáltunk az üres percekben, mesélt kicsit ő is az életéről. Viktor és Alex a két délelőtti műszakvezető is egyre barátságosabb lett és már nem méregettek, hogy megbirkózom-e a munkával. Néha a hétvégi műszakok fárasztottak ki, amikor a focimeccs vagy hasonlók miatt a nagy forgalomban nem tudtam odáig se eljutni, hogy kimenjek vagy egy büdös kis kávét megigyak. Egy szó mint száz beleszoktam az egészbe. Tapasztaltabb lettem, és kezdem a törzsvendégekkel is felvenni a kapcsolatot, sokszor már előre tudva, hogy mit fognak vásárolni. Egyszer csak a főnök megkérdezte csak úgy, hogy mennyire derogál ez a munka és hogy bírnék-e esetleg több órát. Mondtam, hogy nem gáz és hogy menne több is. Igazából fogalmam sem volt arról hogy ennek a kérdésnek komoly oka volt. Miután Anyát feltettem a buszra, volt még 2-3 műszakom azon a héten. Szombaton szabadnapos voltam, bementem a városba, be is ugrottam a pékség irodájába megnézni a következő heti munkarendet. Amikor megláttam jött az errefelé sokszor hangoztatott „Scheiße!!!!!!” felkiáltás, amit szerintem még a város túloldalán is hallani lehetett. Cazimir (a temesvári fiú) azonnal otthagyta a zsemléket amiket épp a tepsire pakolt, és jött megnézni, hogy mi bajom van. A pályaudvari munkarendről hiányzott a nevem, viszont az egész következő hétre be vagyok írva a „Süd” jelzésű üzlet délutáni műszakába. A Südstadtban (déli város) is van egy üzletünk, ahol addig csak kétszer dolgoztam kisegítésként. Némiképp más árak és termékek, teljesen más rendszerű kassza, nagyon nagyon nagyon más közönség és mentalitás, amitől már akkor is a hideg rázott és azt mondtam, hogy soha többé. A helyzetbe kénytelen voltam beletörődni, lecseréltek egy kisgyerekes anyukára akinek mindenképp délelőtti munka kellett a gyerek miatt és őt tették a régi helyemre, mivel (óvatlanul és tudatlanul) mondtam, hogy többet is bírok és ugye nekem nincs családom.

A déli városba átszállással lehet eljutni tőlünk, ami kissé kényelmetlenebbé tette a munkába járást. Maga a környék is egészen más hangulatú. Szinte kizárólag külföldiekkel találkozni az utcán, valóságos bábeli zűrzavar az egész, ahol a német nyelv tudása sem biztosíték arra hogy megérts másokat és megértesd magadat. A nyelv csak az egyik faktor, a másik viszont a kultúra vagy inkább kulturálatlanság amiről később részletesebben kívánok gépelgetni, bár sokaknak kifakadtam már a közösségi oldalon amikor valami a normálistól eltérő módon alakult. Elsőként egy teljesen új csapattal kellett összeszoknom nagyon rövid idő alatt. Az üzlet vezetője vagy főnöke vagy igazából fogalmam sincs kicsodája egy negyvenes, többgyermekes török anyuka, Shadiye, aki sokszor megfeledkezik magáról, idegesítően szereti hallatni a hangját és minden nap legalább harmincszor sorolja el mindenkinek, hogy mi a teendője a pékségben, mintha fogalmunk nem lenne arról hogy mit csinálunk hónapok vagy akár évek óta. Nem hiába rossz kombináció az alacsonyabb iskolázottság és a hatalomtól kapott szép magyar szóval mondott vérszem. Továbbá attól durran el az agyam néha, ha úgy beszél velem mint egy komplett idiótával vagy hogy amikor választékosabban fejezem ki magamat akkor a „Tessék? Nem értettem.” helyett csak úgy kérdez vissza bután nézve hogy „Haaah?”. Itt dolgozik még a lánya és a fia is. Sarah aranyos és szorgalmas, részmunkaidőben dolgozik mert még tanul. A fia még csak tizenhét éves, heti egy napot van velünk. Akivel a legtöbbet dolgozom együtt az Aida. Aida etiópiai és tizenöt éve él Németországban. Nagyon nagy szíve van, kedves, lelkiismeretes és mondhatni benne bízom meg legjobban, de. Na igen itt az a bizonyos „de”. Elképesztően teszetosza és lassú. Annak ellenére hogy este nyolckor zárunk, néha van, hogy háromnegyed kilencig tart mire mindent rendbe teszünk és elindulhatunk haza. Sokszor nekem kell több feladatát megcsinálni vagy azért mert fájdalmai vannak vagy pedig csak siettetni akarom a dolgokat. Aida szöges ellentéte a már korábban emlegetett Magda Lengyelországból. Magda az az igazi talpraesett szomszédlány típus. Ő is új viszonylag az országban, úgy jött ide hogy egy kukkot nem tudott németül. Két év alatt nyelviskola és minden más nélkül nagyon jól megtanult kommunikálni. Beszél-telefonál-anyagot rendel-vitázik. Borzasztó jó szervező! Este nyolcra mindennel elkészül úgy hogy a kassza mögött állva észre se veszem szinte. 

1,98 € bitte. Danke schön! Tschüss!

A legviccesebb figura Eduard. Őt már látásból ismertem a pályaudvarról, de nem volt szimpatikus valamiért. Eduard Kolozsvár környékéről származik, állítólag kicsit ért magyarul is, bár erről még nem győződtem meg. Már az első közös műszakunk alatt jött a kellemes csalódás! Nagyon laza, barátságos, állandóan viccelődik, nem ijed meg semmitől és segítőkész is! Ami végleg feltette a pontot az i-re, hogy láthatóan nagyon szereti a gyerekeket. Többször amikor szünete volt, elkezdett játszani az éppen a boltban lévő törzsvendégek srácaival. Vele és Magdával tudok a legjobbakat dumálni, valószínűleg azért mert egy korosztály vagyunk, pedig nagyon de nagyon eltérőek vagyunk. Edi focirajongó, megszállotja az autóknak és a különböző elektronikai kütyüknek-telefonoknak. Pont megfelel az én érdeklődésemnek nem igaz? Van egy olasz kolléganőm is, Miriam. Heti két napot dolgozik. Keveset találkozunk, de alapvetően jóban vagyunk. Na, aki viszont tényleg érdekes az Nauroz. Nauroz kurd, németül csak kevésbé tud, de annak ellenére állandóan jár a szája, imádja a nőket és állandóan flörtölni próbál, de mindezt annyira esetlenül, hogy senki nem sértődik meg és nem akad ki tőle. „ÁÁÁh! Sőne frauen, dojcse frauen.” Rövidre fogva ebbe a munkakörnyezetbe csöppentem bele, és már többet dolgoztam itt, mint a pályaudvaron. A munka is "kissé" más. 

 Magda mosolyog az üvegen túl.

A kasszát hamar megszoktam, azzal nem is lett volna baj, a gond viszont az hogy a forgalom kisebb, ezért kevesebb embert alkalmaz Wolfi ebben az üzletében. Délután két ember dolgozik mindig. Az egyik előkészít süt és szendvicset gyárt, a másik a kasszázó, azaz én. A kasszázó megnevezés nem fedi teljesen a valóságot, mert még vagy 15 dolgom van a pénzpakoláson kívül: kávégép, tálcák, padló, terasz, hamutálak, kukák, állandó harc a direkt szemetelő törökökkel a tisztaságért, ami elvileg a legelső a feladataim között prioritást tekintve. Két hét után átküldtek a pályaudvarra, hogy Elisabeth betanítson szendvicset készíteni. Nagyon megváltoztak a dolgok körülöttem! Wolfi elkezdett tegezni egyik napról a másikra. Hideg zuhanyként ért a kultúrsokk, pedig az önéletrajzomba volt pofám beleírni hogy „könnyű alkalmazkodás multikulturális környezethez”, amit persze úgy általában értelmes külföldi atyafiakra értettem nem pedig acsarkodó lopni próbáló szemetelő és bunkó alja népre. Ennek ellenére egy-két hét után úgy gondoltam, hogy nem biztos hogy rossz dolog ez a csere, mert néha sokkal nyugisabbnak éreztem a pályaudvarhoz képest, mert tény, hogy néha nem kell annyira pörögni. Ahogy telt az idő, már nem voltam ennyire biztos benne!

A vásárlók szinte mindannyian törzsvendégek. Az a vicc, hogy néhányat már kifejezetten várok, egyeseket viszont kifejezetten utálok. Kapok itt hideget és meleget is dögivel, de a hideget most egyelőre mellőzném. Sokan megismernek a városban az utcán vagy a metrón és megszólítanak. Volt aki egy ilyen beszélgetés alkalmával biztatott, hogy tartsak ki és bízzak magamban, mert egyértelműen látszik a pékségben is, hogy nem oda való vagyok. Vannak magyar vendégek is. Egy pomázi lány, aki hogy hogy nem német állampolgár. A barátjával jöttek be párszor, és volt hogy el tudtunk beszélgetni, de mostanában eltűntek. Múltkor az esti csúcsban már két percet beszéltem egy pasassal. Kérdezte, hogy tanulok-e. Mondtam, hogy már eleget tanultam. Kérdezte, miért nem jogászkodom akkor. Pesti diplomával Nürnbergben picit még nehéz. És akkor jött a szokásos „Magyar vagy?”. Van egy erdélyi asszony a tinédzser fiával, és végül a legérdekesebb: egy nyugdíjas pék, aki egyszer kritizált bennünket, mert a croissanthoz nem kell gőz a sütőbe. Szentül meg voltam győződve, hogy bajor! Egészen tegnap reggelig, amikor ő is feltette nekem az előző kérdést. A szülei a háború után , '46-ban jöttek Németországba, ő már szinte elfelejtette az anyanyelvét.

Sok német vendég szokta mondani, hogy elégedett a munkámmal és a kedvességemmel (még akkor is, ha néha a legkevésbé sem őszinte ez a kedvesség). Egy nyolcvan év körüli néni is kikérdezett, hogy ki vagyok, és sok sikert kívánt, mindezt „Viszontlátásra!” köszönéssel zárta le. Van még egy öregúr, aki úgy általában pattogó-idegesítő nyuggernek tűnt, de egyszer üres volt a bolt és csak ketten voltunk. Beszédbe elegyedtünk, a nyelvtudásom nyűgözte le első sorban, és persze aztán el is mesélte, hogy amikor utazási irodában dolgozott, nem volt olyan nyár hogy ne látogatott volna el a Balatonhoz.

Az itteni hétköznapokba és alapfogásokba is belerázótam nagy nehezen. A több és koszosabb munkába. Bár igazat megvallva néha legszívesebben fogtam volna a kabátot és elindultam volna azon nyomban haza. Egy délutáni műszak délután 5 órakor válik nehezebbé, mert már akkor el kell kezdeni szép lassan a zárásra készülődni. Zsákcsere a szemetesben, kávégép kikapcsolása és teljes tisztítása, a szemét elpakolása az alagsorban, mosogatás (amitől folyamatosan vörösek a kezeim). A heti egy hajnali kezdésem (5-6 óra alvás után) viszont teljesen más! A boltot elrendezem, kávégépeket bekapcsolom és feltöltöm, teraszt kipakolom, és a ritka hajnali forgalom mellett szépen telepakolom szendvicsekkel és vajasperecekkel a pultot, amiket szinte a „legnagyobb műgonddal” készítek el. Ilyenkor van a legtöbb idő egy kis beszélgetésre a munkatárssal, lehet nyugodtabban kávézni két szendvics között, igaz a legelején még sokáig bíbelődtem mert mint minden máshoz, ehhez is tapasztalat és gyakorlat kell. Edi egy hete meg is jegyezte, hogy mennyire gyors lettem. 

Zárás előtti negyed óra. Unalom a pult mögött.

Nyitás előtti negyed óra. Szendvicsgyártás Naurozzal.

 

Látszólagos állandóság állt be a hétköznapjaimban, és néha kezdett úgy tűnni, hogy belefeledkezem abba, hogy mindig ugyanazon a csapáson járjak és ne is figyeljem, mi is van körülöttem úgy általában. Hetekig nem voltam a belvárosban és kezdtem besavanyodni, mert nem volt lehetőségem ,hogy korombeli emberekkel találkozzam és kicsit „önmagam” legyek kék egyenruha és kötény nélkül. Rengeteg negatív oka van annak hogy lassan váltani kényszerülök, viszont ami a legjobban gondolkodóba ejtett az az volt ,hogy Shadiye egy reggel közölte: „Itt nem csak kassza van, ez nem a pályaudvar, majd Edivel megmutatjuk, hogy mit és hogyan kell sütni, mert ezt is MEG KELL TANULNOD, hogy ne legyél bajban ha egyedül maradsz. Wolfi AKARJA így mert teljes munkaidőben dolgozol.” A lényeget kiemeltem... Kell??? Tanulni??? Ez olyan hihetetlenül fontos, hogy tanulás tárgyát képezi? Akarja??? Ezek után mutatott egy listát, amin az összes feladat fel volt sorolva és egy „K” volt a kasszázó feladatai mellé tintával odakaparva. Pofámba dörgölte, hogy tanulmányozzam azt amit fél éve csinálok, mert hogy „Mindenkinek meg kell tudni csinálni, nézd meg hogy mi a dolgod!" 
Na álljon csak meg a menet! Mit is jelent az ,hogy motiváció és önmegvalósítás?

Tavaszi etűdök

Ezt a frappáns címet kellett adni a következő bejegyzéshullámnak, mert mivel annyira nem volt kedvem írni, hogy szinte nyár lett a télből, amióta nem jelentkeztem a néha köldökzsinórként funkcionáló hálón. Most miután egy laza hosszú hétvégi vasárnapon főzés után tele hassal tespedek és nézek ki a fejemből, úgy döntöttem, hogy igencsak eljött az ideje a beszámolásnak. Az asztalra csaptam és elkezdtem! Azt gondoltam a hideg téli napok sötét estéin hogy nincs is miről értesítenem a nyilvánosságot. Hideg van? Unom a telet? Unom a munkámat? Unatkozom? Várom a sült galambot? Bizonyára ez senkit nem érdekelt volna. Ahogy azonban számba veszem az utóbbi hónapokat azért mégis csak akad téma, amiről érdemes lenne beszámolni, vagy azért mert nekem okozott kellemes élményt, vagy azért mert vicces volt, vagy szimplán azért mert megtörtént és nem utolsó sorban azért is, hogy tudomást szerezzenek arról hogy igen is élek és a körülményekhez képest rendben alakulnak a dolgaim.