Tavaszi etűd No. 2. „Libaháj-kurva-picsa”

A besavanyodás rémisztő egy valami. Volt már benne részem néhányszor, de eddig általában egy kupac összekókányolt és agyonfénymásolt kínai kelre emlékeztető állagú kidolgozott egyetemi jegyzetnek nevezett papírmasé és némi jogszabályszöveg fölött görnyedve, nem pedig a hidegtől és az általános közönytől elcsigázva. És akkor hirtelen jött egy inger, ami végre kissé felrázott! Egy házibuli. Végre emberek. Saját korosztályom. Nem kell nekik eladnom semmit, és az értelmi szintjük nem rekedt meg a muslicákén. Éljen-éljen-éljen! Lelkesedés!

Tulajdonképpen egy magyaros buliról volt szó amit Péter szervezett a zsebkendőnyi albérletében. Péter szintén dr. jur. , Ági munkatársa. Kevésbé szokványos ez a tény, de Péterrel egy egyetemre jártunk, egy évfolyam különbséggel, és pont egy időszakban záróvizsgáztunk és kaptuk a diplománkat, van is egy raklapnyi közös spanunk, viszont Nürnberg előtt a büdös életben nem találkoztunk! Magunk se értjük, hogy is lehet ez így. Péter szólt Áginak hogy meg vagyunk hívva, viszont csak én értem rá. Iza késő estig melózott, Ági pedig pont hazaugrott Berénybe. Egyedüli bökkenő az volt, hogy vasárnapra esett a megmozdulás, nekem pedig másnap délben dolgozni kellett, de úgy gondoltam bőven ki tudom magamat aludni, és azért csak nem maradunk annyira sokáig....gondoltam.

Egy egész délutánt vett igénybe, mire emberi alakot öltöttem és hosszú idő után végre nem munkaruha után nyúltam a szekrényembe. Fogtam is a kezembe egy kisebb flaska mezőberényi kerítésszaggató szilvapályinkát és nekivágtam az éjszakának. Annyi gipsz nem volt hogy kiguglizzam hogy lehet a legrövidebb úton eljutni a helyszínre, ezért egy alapos vargabetűvel sikerült eljutni Péterhez szinte fél tucat átszállással, holott jóformán egyetlen buszjárat is elegendő lett volna. Nem baj Fici, megérdemled! Fagyoskodj csak a villamosmegállóban a hírhedten előnyös nürnbergi járatsűrűség miatt negyed óráig. Ja, hogy a villamos nem visz eléggé közel? Akkor várhatsz még tíz percet a jelzett buszra. Gondoltam ,hogy megnyallintom a butykosom nyílását. Rossz ötlet volt és azonnal Apa jutott eszembe. „A pálinka a legjobb nyári üdítő. Azonnal kiráz tőle a hideg!” Az effektus nálam sem maradt el. Még hogy felmelegít! Pfff, jaj nemár! 

Származási hely: a nagyszüleim kertje.

Kővé fagyva odaértem a házhoz, gyors telefonálással kifundáltam melyik lépcsőház a nyerő. Messziről lehetett hallani a szokásos házibuli-zajt. Az ajtó már nyitva állt.

A garzon tele volt fiatalokkal, akik már alaposan belehelték a teret és az utcai fagy után éreztem ahogy folyik a pára az arcomról. Lekabátoltam és kezdődött a gyorsan-ismerekedjünk-kézfogós-névkimondós-név-nyomban-elfelejtős jelenet. Hárman voltunk magyarok. Bélát már volt szerencsém megismerni még bőven a hosteles korszakban. (Pesti zenekaros barátaimat, Nórikát és Tomit is ismeri...Ez a szűkös kis Föld nevű golyóbis nem igaz?) Béla csellista és elhozta néhány főiskolai haverját. Hoppá! Sok zenész egy rakáson? Ennek általában igen cudar vége szokott lenni. A nemzetközi zűrzavar valahogy ilyen esetekben nem annyira kellemetlen mint a munkahelyen! Két cseh srác, egy kínai lány, három német lány és négy japán (három lány és egy fiú). Mondanom sem kell, hogy csak a csehek nevét voltam képes hirtelenjében befogadni. A német lányok közül is csak azzal foglalkoztam, aki le tudta vetkőzni az "Übermensch"  irritálóan nagyképű stílusát, viszont neki nagyon cifra neve volt, és bunkóságnak tartottam harmadszor is visszakérdezni. Na de miután anno a buszon lévő utaskísérőknek is megadtam ezt a tisztességet, őt is elnevezem. Akivel beszélgettem, legyen mondjuk Waltraud. A másik kettőt nem nevezem el, mert az egyik marhára tenyérbe mászó volt, a harmadikat meg szinte észre se vettem. Tenyérbe mászónak az arcánál már csak a valaga volt nagyobb amit ízlésesen sikerült kihangsúlyozni egy nagykockás szoknyával. Az egyik cseh fiú (Petr, cselló) borzasztóan ismerősnek tűnt. Megszólalásig úgy nézett ki, mint az a fiatal, aki majdnem kivétel nélkül minden lakásmegtekintésen jelen volt október elején. Pepa (Jozef) nyakán lévő jellegzetes folt (szinte) mindent elárult. Mellé nyúltam! Brácsás! A srácok (Pétert és Bélát is beleértve) nagyon megörültek a kis esszenciának amit magammal hoztam, elvégre magyar buliról van szó. A paprikás krumpli volt az est kulináris csúcspontja, amit némi eufémizmussal Péter Gulasch-nak fordított. Volt vega verzió is amiből kimaradt a virsli. Eleinte mindenki belefeledkezett a kajálásba. Egy japán lány és egy csellótok között foglaltam helyet az asztal sarkánál. Miután rendesen bevacsoráztunk, jöhetett a hígabb anyag. Jót röhögtem. Péter előhozta a kétféle magyar sört és a villányi vörösbort, amit már nagyon rég nélkülöztem. Szép lassan elindult a beszélgetés, zenészpoénok, egy-két ivójáték és úgy általában az ismerkedés egymás kultúrájával. Nagyon örültem, hogy a berényi pálesz bejön a cseheknek. A Tenyérbemászó jó német módon minden italt összekevert pocséknál szarabb üdítőkkel. A pálinkához kóla-narancs mixet kevert, és amikor megláttam, hogy a villányira is rátölti, attól kezdve végképp elvágra magát nálam. Kitöltöttünk mindenkinek egy kevés szilvát, és jöhet a reakció. Mi öten szinte mozdulatlan arccal nyeltünk egyet, viszont a japán lányokat öröm volt nézni ahogy kínlódnak a cefrével. Már a szaga is kiváltotta azt a bizonyos megnyilvánulást amit eddig csak bugyuta japán tévés vetélkedőket bámulva láttam. Köztudott hogy a japók nem bírják az alkoholt. Meggyőződtem róla. Alig ittak többet, mint fejenként fél sör és egy ujjnyi pálinka, és már ment is a majdbepisilek röhögés. Azonban ők sem jöttek üres kézzel, hoztak nekünk egy üveg rizspálinkát amit eddig soha nem kóstoltam. Érdekes volt, de az erősségét tekintve a japánokra van szabva.

Amikor már eléggé oldott volt a hangulat, Péter és Béla kitalálták, hogy legyen egy kis magyar zene. Valamiért pont az István a királyra esett a választás, videóval együtt. A japánok kamilláztak is rendesen amikor meglátták Vikidált ősmagyar szerelésben,  haját két copfba fonva. Nem igazán értették, de azért elmagyaráztuk, hogy ez elég régi valamit ábrázol. A japánok és a kínai lány nyelvtörőkkel szórakoztatták egymást, és ezen felindulva Béla kitalálta, hogy magyarul tanítja őket. Mivel a japánok alapból alázatosak és mindent készpénznek vesznek amit mondunk nekik, nem is kételkedtek a tanítás hitelességében. Három rövid frázissal kezdték a tanulást: szeretlek, én is, köszönöm. A japánoknak ez sorrendben így lett tanítva: libaháj, kurva, picsa. Petr és Jozef könnyesre röhögte magát, mert az utolsó két szó csehül sem jelent mást, de a japók észre se vették, hogy igencsak át vannak verve. Később néhány korty után a ferde szeműek lelkesen skandálták a libaháj-kurva-picsa hármast vigyorogva és jó hangosan. Béla sikerrel járt. (Azonban utólag megtudtam, hogy néha a főiskola folyosóján is így üdvözlik, szóval lehet enyhén balul sült el a nyelvlecke.) Közben szépen kommentáltam Waltraudnak az eseményeket és hogy Béla valójában mit is tanított a kollégáinak. Waltrauddal ekkor elegyedtem szóba igazán. Bejött neki a magyar bor, töltöttem neki még egy keveset. Elmondta, hogy hárfa szakos volt, de abba hagyta mert elege lett az egészből. 

Már az éneklésig fajultak az események, Péter elővette a német himnuszt, és rögtön kezdődött az eszmefuttatás, hogy hogyan került a németekhez Haydn zenéje. Mondtuk Péternek, hogy inkább ne énekeljen. Valahogy nagyon kisebbségbe került sok jó hallású ember között. Pepa álmos lett és kitágította az ujjaival a szemeit. Erre Petr szóba hozta, hogy ez pont olyan mint a Mechanikus Narancs egyik jelenete.

Aki még nem látta volna a filmet és valami szokatlant akar tapasztalni, annak mindenképpen ajánlom! Rögtön rácsaptam a témára. Waltraud se látta még, neki is elmondtam, hogy nagyjából miről van benne szó. Elő is próbáltam venni a BV-ből és egyéb bűnügyi tudományokból szerzett ismereteimet, mert a filmnek ez a témakör a szerves része. Valahogy megakadtunk a film témánál, és persze a cseh filmeknél. Homolkáék, a Nap Széna sorozat. A két bohémiai tagnak nagyon tetszett hogy ismerem és szeretem ezeket a mozikat és akkor döbbentek meg amikor az Örökségből idéztem németül az egyik poént. Megérdeztem Petrtől hogy ő volt-e az aki sok lakást megnézett. Nem csak hasonlóság volt. Tényleg őt láttuk ősszel!

"Segítsééég! Apuuus!"

"Ha nem híztam volna el...Hol lehetnék már?"

"Kisül a szemem..."

 "Mondja doktornő! Hisz maga Istenben?"

Igencsak eljárt velünk az idő. A japánok már régen hazamentek, ideje volt nekünk is elindulni. Ilyenkor viszont nagyon de nagyon hiányzik a budapesti éjszakai közlekedés. Rájöttem micsoda luxus az egész éjjel csilingelő hatos és a kollégiumba csak óránként ugyan, de mégis közlekedő kilencszáznyolcas. Kénytelen voltam hazagyalogolni szakadó hóesésben ugyanazon a fent említett ficakon, de legalább nagyrészt nem egyedül. A kabátom eleje fehér lett mire a Hermannstrasse-ba értem. Lefekvés. Alvás. Kellemetlen és aznapos ébredés délelőtt 11-kor. Délben munka.Gúnykacaj Editól amikor meglát. Nem baj! Akkor is megérte!