Tavaszi etűd No. 1. Bakerman is baking bread

Igen...változatlanul olyan jogász vagyok aki egy szarkasztikus csavarral megfogazva perecárusítással keresi meg a megélhetési alapot. Amikor Anya meglátogatott januárban már nagyon rutinos kasszázó voltam a pályaudvari backWERK-ben. Heti öt napban reggel öt órától vártam a munkába és iskolába igyekvő emberek áradatát. A csapattal nagyon jól kijöttem, bár az üvegpult takarása miatt alig-alig tudtunk csak érintkezni, de azért már sok mindent megtudtak rólam, hogy mégis ki vagyok mi vagyok és mit is keresek egy nürnbergi pékségben. Elisabeth (a jamaicai) kifejezetten a szárnyai alá vett, és sokszor ő vitázott egy munkatárssal aki ki akart használni vagy ő telefonált az érdekemben a főnöknek. Joannával állandó műszaktársak lettünk a kasszánál, és igazi csapatmunkát végeztünk, jól összeszervezve a feladatokat amiket minden nap percre pontosan úgy állítottunk be, hogy mindenre volt idő és minden szép tiszta és rendezett volt. Sokat dumáltunk az üres percekben, mesélt kicsit ő is az életéről. Viktor és Alex a két délelőtti műszakvezető is egyre barátságosabb lett és már nem méregettek, hogy megbirkózom-e a munkával. Néha a hétvégi műszakok fárasztottak ki, amikor a focimeccs vagy hasonlók miatt a nagy forgalomban nem tudtam odáig se eljutni, hogy kimenjek vagy egy büdös kis kávét megigyak. Egy szó mint száz beleszoktam az egészbe. Tapasztaltabb lettem, és kezdem a törzsvendégekkel is felvenni a kapcsolatot, sokszor már előre tudva, hogy mit fognak vásárolni. Egyszer csak a főnök megkérdezte csak úgy, hogy mennyire derogál ez a munka és hogy bírnék-e esetleg több órát. Mondtam, hogy nem gáz és hogy menne több is. Igazából fogalmam sem volt arról hogy ennek a kérdésnek komoly oka volt. Miután Anyát feltettem a buszra, volt még 2-3 műszakom azon a héten. Szombaton szabadnapos voltam, bementem a városba, be is ugrottam a pékség irodájába megnézni a következő heti munkarendet. Amikor megláttam jött az errefelé sokszor hangoztatott „Scheiße!!!!!!” felkiáltás, amit szerintem még a város túloldalán is hallani lehetett. Cazimir (a temesvári fiú) azonnal otthagyta a zsemléket amiket épp a tepsire pakolt, és jött megnézni, hogy mi bajom van. A pályaudvari munkarendről hiányzott a nevem, viszont az egész következő hétre be vagyok írva a „Süd” jelzésű üzlet délutáni műszakába. A Südstadtban (déli város) is van egy üzletünk, ahol addig csak kétszer dolgoztam kisegítésként. Némiképp más árak és termékek, teljesen más rendszerű kassza, nagyon nagyon nagyon más közönség és mentalitás, amitől már akkor is a hideg rázott és azt mondtam, hogy soha többé. A helyzetbe kénytelen voltam beletörődni, lecseréltek egy kisgyerekes anyukára akinek mindenképp délelőtti munka kellett a gyerek miatt és őt tették a régi helyemre, mivel (óvatlanul és tudatlanul) mondtam, hogy többet is bírok és ugye nekem nincs családom.

A déli városba átszállással lehet eljutni tőlünk, ami kissé kényelmetlenebbé tette a munkába járást. Maga a környék is egészen más hangulatú. Szinte kizárólag külföldiekkel találkozni az utcán, valóságos bábeli zűrzavar az egész, ahol a német nyelv tudása sem biztosíték arra hogy megérts másokat és megértesd magadat. A nyelv csak az egyik faktor, a másik viszont a kultúra vagy inkább kulturálatlanság amiről később részletesebben kívánok gépelgetni, bár sokaknak kifakadtam már a közösségi oldalon amikor valami a normálistól eltérő módon alakult. Elsőként egy teljesen új csapattal kellett összeszoknom nagyon rövid idő alatt. Az üzlet vezetője vagy főnöke vagy igazából fogalmam sincs kicsodája egy negyvenes, többgyermekes török anyuka, Shadiye, aki sokszor megfeledkezik magáról, idegesítően szereti hallatni a hangját és minden nap legalább harmincszor sorolja el mindenkinek, hogy mi a teendője a pékségben, mintha fogalmunk nem lenne arról hogy mit csinálunk hónapok vagy akár évek óta. Nem hiába rossz kombináció az alacsonyabb iskolázottság és a hatalomtól kapott szép magyar szóval mondott vérszem. Továbbá attól durran el az agyam néha, ha úgy beszél velem mint egy komplett idiótával vagy hogy amikor választékosabban fejezem ki magamat akkor a „Tessék? Nem értettem.” helyett csak úgy kérdez vissza bután nézve hogy „Haaah?”. Itt dolgozik még a lánya és a fia is. Sarah aranyos és szorgalmas, részmunkaidőben dolgozik mert még tanul. A fia még csak tizenhét éves, heti egy napot van velünk. Akivel a legtöbbet dolgozom együtt az Aida. Aida etiópiai és tizenöt éve él Németországban. Nagyon nagy szíve van, kedves, lelkiismeretes és mondhatni benne bízom meg legjobban, de. Na igen itt az a bizonyos „de”. Elképesztően teszetosza és lassú. Annak ellenére hogy este nyolckor zárunk, néha van, hogy háromnegyed kilencig tart mire mindent rendbe teszünk és elindulhatunk haza. Sokszor nekem kell több feladatát megcsinálni vagy azért mert fájdalmai vannak vagy pedig csak siettetni akarom a dolgokat. Aida szöges ellentéte a már korábban emlegetett Magda Lengyelországból. Magda az az igazi talpraesett szomszédlány típus. Ő is új viszonylag az országban, úgy jött ide hogy egy kukkot nem tudott németül. Két év alatt nyelviskola és minden más nélkül nagyon jól megtanult kommunikálni. Beszél-telefonál-anyagot rendel-vitázik. Borzasztó jó szervező! Este nyolcra mindennel elkészül úgy hogy a kassza mögött állva észre se veszem szinte. 

1,98 € bitte. Danke schön! Tschüss!

A legviccesebb figura Eduard. Őt már látásból ismertem a pályaudvarról, de nem volt szimpatikus valamiért. Eduard Kolozsvár környékéről származik, állítólag kicsit ért magyarul is, bár erről még nem győződtem meg. Már az első közös műszakunk alatt jött a kellemes csalódás! Nagyon laza, barátságos, állandóan viccelődik, nem ijed meg semmitől és segítőkész is! Ami végleg feltette a pontot az i-re, hogy láthatóan nagyon szereti a gyerekeket. Többször amikor szünete volt, elkezdett játszani az éppen a boltban lévő törzsvendégek srácaival. Vele és Magdával tudok a legjobbakat dumálni, valószínűleg azért mert egy korosztály vagyunk, pedig nagyon de nagyon eltérőek vagyunk. Edi focirajongó, megszállotja az autóknak és a különböző elektronikai kütyüknek-telefonoknak. Pont megfelel az én érdeklődésemnek nem igaz? Van egy olasz kolléganőm is, Miriam. Heti két napot dolgozik. Keveset találkozunk, de alapvetően jóban vagyunk. Na, aki viszont tényleg érdekes az Nauroz. Nauroz kurd, németül csak kevésbé tud, de annak ellenére állandóan jár a szája, imádja a nőket és állandóan flörtölni próbál, de mindezt annyira esetlenül, hogy senki nem sértődik meg és nem akad ki tőle. „ÁÁÁh! Sőne frauen, dojcse frauen.” Rövidre fogva ebbe a munkakörnyezetbe csöppentem bele, és már többet dolgoztam itt, mint a pályaudvaron. A munka is "kissé" más. 

 Magda mosolyog az üvegen túl.

A kasszát hamar megszoktam, azzal nem is lett volna baj, a gond viszont az hogy a forgalom kisebb, ezért kevesebb embert alkalmaz Wolfi ebben az üzletében. Délután két ember dolgozik mindig. Az egyik előkészít süt és szendvicset gyárt, a másik a kasszázó, azaz én. A kasszázó megnevezés nem fedi teljesen a valóságot, mert még vagy 15 dolgom van a pénzpakoláson kívül: kávégép, tálcák, padló, terasz, hamutálak, kukák, állandó harc a direkt szemetelő törökökkel a tisztaságért, ami elvileg a legelső a feladataim között prioritást tekintve. Két hét után átküldtek a pályaudvarra, hogy Elisabeth betanítson szendvicset készíteni. Nagyon megváltoztak a dolgok körülöttem! Wolfi elkezdett tegezni egyik napról a másikra. Hideg zuhanyként ért a kultúrsokk, pedig az önéletrajzomba volt pofám beleírni hogy „könnyű alkalmazkodás multikulturális környezethez”, amit persze úgy általában értelmes külföldi atyafiakra értettem nem pedig acsarkodó lopni próbáló szemetelő és bunkó alja népre. Ennek ellenére egy-két hét után úgy gondoltam, hogy nem biztos hogy rossz dolog ez a csere, mert néha sokkal nyugisabbnak éreztem a pályaudvarhoz képest, mert tény, hogy néha nem kell annyira pörögni. Ahogy telt az idő, már nem voltam ennyire biztos benne!

A vásárlók szinte mindannyian törzsvendégek. Az a vicc, hogy néhányat már kifejezetten várok, egyeseket viszont kifejezetten utálok. Kapok itt hideget és meleget is dögivel, de a hideget most egyelőre mellőzném. Sokan megismernek a városban az utcán vagy a metrón és megszólítanak. Volt aki egy ilyen beszélgetés alkalmával biztatott, hogy tartsak ki és bízzak magamban, mert egyértelműen látszik a pékségben is, hogy nem oda való vagyok. Vannak magyar vendégek is. Egy pomázi lány, aki hogy hogy nem német állampolgár. A barátjával jöttek be párszor, és volt hogy el tudtunk beszélgetni, de mostanában eltűntek. Múltkor az esti csúcsban már két percet beszéltem egy pasassal. Kérdezte, hogy tanulok-e. Mondtam, hogy már eleget tanultam. Kérdezte, miért nem jogászkodom akkor. Pesti diplomával Nürnbergben picit még nehéz. És akkor jött a szokásos „Magyar vagy?”. Van egy erdélyi asszony a tinédzser fiával, és végül a legérdekesebb: egy nyugdíjas pék, aki egyszer kritizált bennünket, mert a croissanthoz nem kell gőz a sütőbe. Szentül meg voltam győződve, hogy bajor! Egészen tegnap reggelig, amikor ő is feltette nekem az előző kérdést. A szülei a háború után , '46-ban jöttek Németországba, ő már szinte elfelejtette az anyanyelvét.

Sok német vendég szokta mondani, hogy elégedett a munkámmal és a kedvességemmel (még akkor is, ha néha a legkevésbé sem őszinte ez a kedvesség). Egy nyolcvan év körüli néni is kikérdezett, hogy ki vagyok, és sok sikert kívánt, mindezt „Viszontlátásra!” köszönéssel zárta le. Van még egy öregúr, aki úgy általában pattogó-idegesítő nyuggernek tűnt, de egyszer üres volt a bolt és csak ketten voltunk. Beszédbe elegyedtünk, a nyelvtudásom nyűgözte le első sorban, és persze aztán el is mesélte, hogy amikor utazási irodában dolgozott, nem volt olyan nyár hogy ne látogatott volna el a Balatonhoz.

Az itteni hétköznapokba és alapfogásokba is belerázótam nagy nehezen. A több és koszosabb munkába. Bár igazat megvallva néha legszívesebben fogtam volna a kabátot és elindultam volna azon nyomban haza. Egy délutáni műszak délután 5 órakor válik nehezebbé, mert már akkor el kell kezdeni szép lassan a zárásra készülődni. Zsákcsere a szemetesben, kávégép kikapcsolása és teljes tisztítása, a szemét elpakolása az alagsorban, mosogatás (amitől folyamatosan vörösek a kezeim). A heti egy hajnali kezdésem (5-6 óra alvás után) viszont teljesen más! A boltot elrendezem, kávégépeket bekapcsolom és feltöltöm, teraszt kipakolom, és a ritka hajnali forgalom mellett szépen telepakolom szendvicsekkel és vajasperecekkel a pultot, amiket szinte a „legnagyobb műgonddal” készítek el. Ilyenkor van a legtöbb idő egy kis beszélgetésre a munkatárssal, lehet nyugodtabban kávézni két szendvics között, igaz a legelején még sokáig bíbelődtem mert mint minden máshoz, ehhez is tapasztalat és gyakorlat kell. Edi egy hete meg is jegyezte, hogy mennyire gyors lettem. 

Zárás előtti negyed óra. Unalom a pult mögött.

Nyitás előtti negyed óra. Szendvicsgyártás Naurozzal.

 

Látszólagos állandóság állt be a hétköznapjaimban, és néha kezdett úgy tűnni, hogy belefeledkezem abba, hogy mindig ugyanazon a csapáson járjak és ne is figyeljem, mi is van körülöttem úgy általában. Hetekig nem voltam a belvárosban és kezdtem besavanyodni, mert nem volt lehetőségem ,hogy korombeli emberekkel találkozzam és kicsit „önmagam” legyek kék egyenruha és kötény nélkül. Rengeteg negatív oka van annak hogy lassan váltani kényszerülök, viszont ami a legjobban gondolkodóba ejtett az az volt ,hogy Shadiye egy reggel közölte: „Itt nem csak kassza van, ez nem a pályaudvar, majd Edivel megmutatjuk, hogy mit és hogyan kell sütni, mert ezt is MEG KELL TANULNOD, hogy ne legyél bajban ha egyedül maradsz. Wolfi AKARJA így mert teljes munkaidőben dolgozol.” A lényeget kiemeltem... Kell??? Tanulni??? Ez olyan hihetetlenül fontos, hogy tanulás tárgyát képezi? Akarja??? Ezek után mutatott egy listát, amin az összes feladat fel volt sorolva és egy „K” volt a kasszázó feladatai mellé tintával odakaparva. Pofámba dörgölte, hogy tanulmányozzam azt amit fél éve csinálok, mert hogy „Mindenkinek meg kell tudni csinálni, nézd meg hogy mi a dolgod!" 
Na álljon csak meg a menet! Mit is jelent az ,hogy motiváció és önmegvalósítás?