„Dobj egy érmét a város vizébe...

...az első este amikor megérkeztél!” - ezt kívánja egy (azt hiszem) római szokás, hogy szerencsével járj és a vágyaid teljesüljenek. Kicsit megkésve, de beszámolok egy kezdeti rituáléról. 
Az első nap az óvárosban a Pegnitz hídjain sétálva jutott eszembe, hogy kár lenne kihagyni ezt a kis rituálét. Rögtön elő is adtam a lányoknak a tervemet és nekik is kedvük támadt hozzá. Este összeszedtük magunkat, felöltöztünk és egyenesen a várfalak közé vettük az irányt. Séta közben Áginak beugrott, hogy a hangulatos Hauptmarkt tér sarkában van egy nagyon régi díszes kút, a Schönbrunnen, amit egy kovácsoltvas kerítés vesz körbe. A kerítés egyik eldugott felső sarkában van egy kis „arany” kívánságkarika, és a helyi babona szerint ha megforgatod, beteljesül a vágyad. Mi is megforgattuk és kívántunk!

A Schönbrunnent elhagyva lementünk egészen a Pegnitz partjára, egy szépen kivilágítótt kis sétányra, hogy kiválasszuk a megfelelő helyet az érmedobásra, ami kellően személyes, tetszetős és viszonylag kevésbé forgalmas. A régi és modernebb épületeket és hidakat elhagyva rátaláltunk: egy szimpla kis gyalogos átkelő a folyón, pont egy reflektorokkal megvilágított várépülethez hasonló homokkőfallal szemben. Dobjuk be az érméket! De mégis milyet vagy melyiket? Izával a jó magyar öt forintos és húszas mellett döntöttünk (megjegyzem ez a húszas volt az egyetlen aprópénzem), Ági viszont sorsolt. A potsdami kocsmában ahol dolgozott, a legkülönbözőbb érméket találta zárás után: kanadai, litván, spanyol, cseh, és román. Elhatározta, hogy belenyúl a tárcájába, és azt az érmét dobja be, ami a kezébe akad. „Hát remélem nem a lejt fogom kivenni!” - és láss csodát... lehet tippelni, mit húzott elő! Megvolt tehát a bedobandó tárgy, hátat fordítottunk és kívántunk ki-ki vágya szerint, aztán elhajítottuk az érméket és a kavicsot! Tudom...olcsó filmszerű fogás, de valahogy mindhárman úgy éreztük, hogy lelassult az idő arra a pár másodpercre, ameddig meghallottuk a vállunk mögött a kis csobbanásokat. Még a hideg is kirázott bennünket.

Ezek után összenéztünk és egyszerre mondtuk, hogy erre be kell dobni egy-egy pohár helyi sört, majd meg sem álltunk a hostel tetőtéri kávézójáig.

Meglátjuk, hogy van-e némi alapja az ilyen szokásoknak-babonáknak.

„Ich bin Jurist.” – Hivatali ügyek

#1

Minden egyes hivatalos problémának, a munkavállalásnak és az albérletkeresésnek alapvető és a legfontosabb előfeltétele, hogy legyen bejelentett lakcímed. Lakcím nélkül semmire nem mész, értéked a kerék nélküli kocsihoz vagy a törött fülű lábashoz válik hasonlóvá. Az első dolgunk volt megszervezni a lakcímbejelentést, hogy mind a hárman el tudjunk kezdeni valamit. Azután, hogy megvoltak a konkrét címek, elmásztunk a bejelentő-hivatal-erődítménybe. Az épület előtt hemzsegtek a feltűnően közel-keleti nyelvet beszélő és kevésbé gátlásos jelentkezni vágyó delikvensek. Átvágtuk magunkat a cigarettázó és egymással hevesen ordibáló csordán, és kerestük az otthon megszokott sorszámhúzó pultot. A sorszámot az egyik üvegbúra mögött ücsörgő portáslány adta (aki egyébként feltűnően helyes volt), közölte hogy foglaljunk helyet a váróteremben és hogy legalább húsz perc, mire sorra kerülünk egyenként. Bementünk a váróba a kitöltött űrlapjainkkal és szembesültünk a német szervezéssel. A székek szabályosan három koncentrikus kört alkottak, középen a kijelzővel, amit minden irányból jól lehetett látni. A terem három oldalán összesen huszonöt (igen, huszonöt nyitott) ablak mögött vártak az ügyintézők. A kijelzőn folyamatosan pörögtek a számok, és sejteni lehetett, hogy itt rendben haladnak a dolgok. Szinte másodpercre pontosan ahogy letelt a beígért húsz perc, megjelentek a számaink a táblán. Elindultunk ki-ki a saját ablakához. Először Izával mentem, hogy meggyőződjek róla, hogy minden rendben megy-e a nyelvi nehézségek ellenére. Nagyon kedves fiatal hölgy várt rá, láttam nem lesz baj ha megyek én is a dolgomra. Ezek után megközelítettem a cetlimnek megfelelő ablakot, és egy nagyjából korombeli barátságos pasas köszöntött. Átnyújtottam az űrlapot, a személyimet és a magyar lakcímkártyát. A lakcímkártyára láttára felhúzta a szemöldökét, mert fogalma nem volt, hogy az micsoda. Kedvesen érdeklődött, hogy mik a céljaim a városban és hogy először járok-e itt. Feltűnt neki a doktori címem. Kérdésére válaszolva jött az „Ich bin Jurist.” belőlem. Ez volt az első alkalom amikor ezt németül közölhettem bárkivel is. Nem lennék őszinte ha tagadnám, hogy jól esett kimondani. Ekkor jött az első de kisebb akadály. Igazoljam, hogy doktor vagyok! A személyi igazolvány (mint hatósági irat) itt fabatkát sem ér, és követelte a srác, hogy mutassam meg a diplomámat, hogy bejegyezhessék az alaposan kiérdemelt két betűt a nevem elé, ami egyébként is a nevemhez tartozik. Előhúztam egy diplomafordítást a mappám mélyéről és átnyújtottam. Nem jó! Neki az EREDETI kell. Tehát: kell neki a hengerbe csavart magyar-latin nyelvű lebernyeg, aztán kell neki az angol hiteles fordítás, de abból is az eredeti. Mondanom sem kell, hogy egyiket sem hoztam magammal, mert nem gondoltam volna, hogy bárki is kételkedne abban a teljesítményben, ahogy az utóbbi években lenyomtam a torkomon azt a rengeteg "vattacukrot"! Beletörődtem a helyzetbe, és aláírtam a dokumant. Tájékoztattak, ha bemutatom mindenből a megkívánt példányt, akkor minden további nélkül bejegyeznek mindent, de „Meg kell állapítanunk, hogy milyen egyetem jogosította fel Önt a doktori cím használatára.” ...Ezt most inkább nem kommentálnám! Végül megkaptam a lakcímkártya német megfelelőjét, egy slampos A4-es papírlapot rajta az itteni címemmel.

Véletlenül Ágit pont a szomszéd ablakhoz hívták és hallhattam néhány foszlányt az ő ügyéből. Ő már rutinosan vitte oda az összes papírját, többek között minden eredeti Urkunde-t. Nála is ment a szerencsétlenkedés a doktor-nemdoktor Szeged-nemSzeged kérdéskörben. Iza gördülékenyen elintézte az egészet.

Még mindig ugyanaz a hivatali épület. A dolgunk a bejelentkezéssel nem ért véget, szükségünk volt egy „Freizügigkeitsbescheinigung”-ra. Ez a felettébb gyönyörű német szó nem takar mást mint egy papírt, ami arról szól, hogy nekünk egyáltalán nem kell papír, azaz mint EU-tagállami állampolgároknak szabad költözési jogunk van. A fából vaskarika szépséges iskolapéldája nem igaz? Természetesen az utolsó pillanatban, épp zárás előtt tudtuk leadni az ide szükséges formanyomtatványt. (A papírunk pont tegnap, kissé több mint egy héttel az igénylés után érkezett meg.)

#2

Múlt hét péntek. Újabb állomás az intézni valók listáján. Próbáljuk meg rendezni a betegbiztosítást és a nyugdíjbiztosítási igazolványt (Krankenkasse és Sozialversicherungsausweis). A dolog egészen másképp néz ki, mint ahogy otthon megszoktuk! Minden körzetből más és más team-hez kellett beállni sorba hogy foglalkozzanak velünk. Minden tiszta és rendezett volt a nagy és tágas üvegfalanszterben. Ági intézte a saját dolgait, mi Izával pedig a közös lakcímünk miatt együtt próbálkoztunk. (A bökkenő mint utóbb kiderült annyi volt, hogy Ági elfelejtette, hogy nekünk ún. előjelentkezést kell ennél a szervezetnél beadni, és nem vagyunk még jogosultak semmire amíg egyáltalán csak regisztrálva sem vagyunk.) A tapasztalt és mosolygós idősebb hölgy már bekavarta nekünk az otthoni tb-t (ami az én esetemben még macerásabb) , hogy jelentkezzünk ki otthonról, de közben kérjünk időpontot a munkaügynél, hogy kapjunk segélyt meg akkor havi ennyi-meg-annyi-száz-ojró a biztosítás és hogy ez hónapokig tart. A szavait értettem, de gőzöm sem volt arról hogy miről van szó. Iza szegény még inkább kamillázott mellettem, mert még csak nagyjából sem értette a gyengéd bajoros kiejtésű vendégszeretetet. Megköszöntem a nőnek, és a „Megbeszéljük és visszajövünk.” mondattal elköszöntem. Kiültünk és azon idegeskedtünk, hogy ismét ördögi körbe botlottunk: ha nincs biztosítás nem vállalhatsz munkát, de kell munka a biztosításhoz. (Jó pár ilyen körbe futhat bele az ember!) Ági lejött, és látta ahogy fröcsögünk. Rögtön tudta mi lehetett a probléma. Újra megpróbáltuk, de most egyenként, az ő segítségével. Másodszor egy nagyon-nagyon fiatal gyakornok fiúka hívott az asztalához. Körülbelül mintha Falaty Máté intézné a társadalombiztosításomat otthon. (Bocs Máté, de megjelenésre és korra is kopra ugyanaz volt!) A gyerek úgy nézett rám, mintha a Marsról jöttem volna. Felteszem egész életében nem fogja elhagyni a város 100 km-es körzetét huzamosabb időre. Alig pár perc múlva átpasszolt a szomszéd asztalnál könyöklő kolléganőjének. Eljött a pozitív változás ideje!

Egy tipikusan németes, de bájosabb arcvonású szőke csaj, nagyjából a mi korosztályunkból. (A nevét még nem sikerült kinyomozni, de ő megérdemli a már szokásossá vált elnevezést. Nevezzük Kis Szöszinek!) Elmondtuk, hogy miért jöttünk és Ági segített tisztázni a félreértést. Kis Szöszi elkérte az iratokat, és a vadiúj bejelentőlapot. Ő már sokkal lelkesebb volt a személyimen díszelgő titulus láttán. „Oh, ein Doktor sogar! Ein mächtiger Mann!”- mondta és egyre jobban csillogott. Lelkesen kérdezte, hogy tanultuk meg ennyire jól a nyelvet. Minden szükséges adatot felvett, majd rátért az otthoni tb kérdésére. Ne tudjátok meg, mekkorát röhögött a '95-ben kiállított lepecsételt és rongyosra gyűrt magyar tb-kártyán! Ágira szinte rá se nézett végig, és amikor végeztünk behívta Izát és szólt, hogy húzzak oda egy széket és maradjak én is. Én barom persze kimentem, gondolván nem foglalom a helyet fölöslegesen. Kimentem, de még kisvártatva Szöszi kipattogott hozzám egy fénymásolattal, amit már el is tehetek és megmutathatom egy munkáltatónak...Szöszi még mindig csillogott.

A lányok is végeztek, kijöttek utánam és kérdezték, hogy a telefonszámát adta-e meg. Akkor esett le hogy Szöszi végig flörtölni próbált velem, amit én még csak észre se vettem, annyira azzal foglalkoztam, hogy megértsem azt ami velem történik éppen. Igazi lúzer vagyok mi? :)

#3

Gondoltuk, hogy egy próbát megér és találomra bejelentettük magunkat EURES tanácsadásra, esetleg szakmánkba vágó közvetítésre. Itt is a porta akadályát kellett leküzdeni. Adatfelvétel, űrlapkiadás, útbaigazítás. Eddigi legkellemetlenebb tapasztalatom következett. A második emeletre küldtek minket várakozni azzal, hogy majd szólítanak minket és amíg várunk legyünk kedvesek kitölteni az önéletrajznak megfelelő lapokat. Épp hogy letettük a seggünket a fotölybe, de máris szólítottak bennünket....egyszerre! Megint Izával tartottam, de utóbb kiderült, hogy még itt, ahol minden a külföldiek segítésére szolgál sem hajlandóak tárgyalni egy németül ugyan (még) kevésbé értő, de több lábon álló agilis embernek! Ezzel sikerült Izát enyhén kiborítani. Alig akartam elhinni.

A kialakuló káoszban megjelent egy nő, aki el akart vinni az asztalához. Fintorral kérdezte, hogy kitöltöttem-e az 5 oldalas kérdőívet. Mikor, amikor fél percem sem volt hogy átnézzem egyáltalán!? Leültetett. „Önéletrajzot hozott magával?”(bajorul nyafogva). Szóltatok, hogy hozzunk!? „Önéletrajz nélkül nem tudok segíteni.” Kezdtem kényelmetlenül érezni magamat. Közösen kitöltöttük a végeláthatatlan kérdőív lényegi részét. Ő is faggatott, hogy hogyan lehetek már doctor juris, amikor ez itt Németországban így-meg-úgy van másképpen. Nem basszus, csak filctollal ráírtam a személyi igazolványra, mert az annyira menő nem igaz!? Próbáltam elhitetni, hogy nem kamu amit lát, de szerencsére neki elég volt a fordítás másolata is. További közönnyel átadott egy cetlit egy tanácsadási időponttal, amivel tovább léptünk ebben az ügyben. Kérdeztem, hogy ha valami közbejönne, milyen módon jelezhetem és kérhetek új Termin-t. Erre német nyelvtudásom ide-oda lediktálta, hogy mit kell írnom a tanácsadómnak (szájbarágósan a szavak között határozott szünetekkel): „sehr- geehrte- Frau- XY- ich- kann- leider- den- Termin- nicht- wahrnehmen- ich- bitte- Sie- um- einen- neuen- Termin- danke- mit- freundlichen- Grüssen- Máté- Ficzere (amit fi-CS-erének sikerült ejteni...). Már-már azt hittem, hogy fogyatékosként vagyok kezelve.

#4

Következő pont: bankügyek. Tanács azoknak akik nem vagy csak kevésbé értik a német vagy angol nyelvet, hogy ne központi fiókba menjenek folyószámlát nyitni! Nem fognak szóba állni így senkivel! Izát még tolmácsolás és jogi képviselet felajánlásával se voltak hajlandók kiszolgálni. (Nem úgy mint ugyanannál a banknál csak a város szélén...)

A bank portáján még az első napokban kaptam időpontot a következő hétfőre számlanyitásra, és nem kellett máris órákat állni mint otthon, amíg odacsipognak. Megadtuk Ági telefonszámát, és már aznap személyesen a hétfői ügyintézőm telefonált, hogy változtassuk meg a találkozó idejét. Nekem mindegy, belementem! Hétfő 16:55. Kicsit tartottam az ismeretlentől. Be a bankba, oda a portához. Szóltam, hogy időpontom van Frau Denglernél 17 órára. A legkellemesebb csalódások jöttek! A portás elküldött jobb oldalra hogy (Figyelem!) üljek le a kényelmes dizájnos kanapéra és az ügyintéző mindjárt jön értem.

Egy mosolygós harmincas anyuka közeledett felém egy-két perc múlva. Messziről nyújtotta a kezét. „Herr dr. Ficzere?” - kérdezte félve a kiejtése helyességétől, ami egyébként tökéletes volt. (Néha magyarok sem tudnak mit kezdeni ezzel a ritkán előforduló betűkombinációval...) Frau Dengler odavezetett az asztalához, leültetett és itallal kínált amit természetesen visszautasítottam. Mindent alaposan átbeszéltünk amit fontosnak talált, és bő fél óra múlva szerződést kötöttünk. Kaptam egy ajándék mappát, amiben gyűjthető minden banki papír. A belső oldalára külön felírta a számát és a munkaidejét, hogy bármikor nyugodtan keressem ha valami nem stimmel. Ez még mindig nem elég! Külön beszélgetésre fog hívni, ha megoldódik a lakás- és munkaügyem, hogy tovább finomíthassunk a részleteken. Frau Dengler megköszönte a bizalmamat, kikísért a bejáratig és újabb kézfogás mellett kívánt minden jót.

Diszkrét gasztronómia

Abban szerintem mindannyian egyetértünk, hogy a legtöbb magyar ember igen is szeret jókat enni. Határozottan állíthatom, hogy ez alól hármónk közül egyik sem kivétel! Ágival már tinédzser korunkban is állandóan élvezettel beszéltünk ételekről-étkezésről és mindenről ami ezzel jár. Ennek többek között az lett az eredménye, hogy a pénteki fúvószenekari próbák után náluk kötöttem ki...a konyhaasztalnál ülve, és az anyukája, Magdi már szinte várta a három éhenkórászt: Ágit, a nővérét (szintén régi barátomat) Andit, és persze engem. Iza étkezési szokásairól nem sokat tudtam, de nyáron Berényben egy laposi kerti buliban már láthattam, hogy ő is igencsak „hedonista”.

A közös életünk első napjaiban ki kellett dolgozni a túlélési stratégiáinkat, mert a táplálkozási komfortérzetet kielégítendő pénzösszegünk meglehetősen kurta. A rendelkezésre álló zsét óvatosan kell kezelni, mert soha nem tudjuk mikor és mennyit kell kicsengetni hirtelen egy albérletért tokkal-vonóval, és a legügyesebben itt lehet megfogni a pénzt. Mondjuk ki: spúrok vagyunk!

Az első hostelben nem volt konyha, sem egy olyan közösségi terület, ahol főzni lehetett volna, vagy nyugodtan asztalhoz ülni és enni, ezért kénytelenek voltunk rövid távon minimumra csökkenteni a főtt kaja mennyiségét, és a szobáink dohányzóasztalán papírzacskókról elfogyasztani a nehezen beszerzett delikáteszt. Áginál volt még egy egész (!!!) szál berényi kolbász, amit még Magdi küldött ki neki otthonról. Ez már egy elég jó alap nem igaz? A közeli Aldiban bevásároltunk minden egyebet kínosan ügyelve az árfekvésre és a tápértékekre. (Nem, nem fogyózni akartunk, hanem jól lakni!) Nosza élő a bicskát a táskából, greift zu! Amikor elfogyott a kolbász váltottunk egy kis medvehagymás felvágottra, végül az utóbbi pár napban jött a Magdi-féle baracklekvár! A változatosságot ezen (és a hirtelen kiszámolt anyagiakon kívül) a feltéthez választott pékáru biztosította: zsemle, lenmagos vagy pedig fekete kenyér. Mindhárman kollégisták voltunk évekig, és szerencsére nem okozott nagyobb problémát a kaja-monotonitás. Az összes étkezés előtt beiktattuk az először-csak-szagolni-szabad szabályt.

Hamarosan azonban igencsak elkezdtek hiányozni a rendes ételek, és állandóan főztünk (szóban). Napközben amikor az ügyeinket intéztük a városban minden egyes étterem mellett elhaladva éreztük az illatokat, és megnéztük az étlapokat, a pékségek sütemény-költeményei pedig ellenállhatatlanul kacsintgattak ránk az üvegfalak mögül. Kibírtuk, de nem volt egyszerű (főleg nekem, aki egy év után újra kiköltöztem a Mama-Hotelből). Már a hét közepén kitaláltuk, hogy a hétvégén egy gusztustalanul hatalmas dönert meg fogunk érdemelni!

Szerencsére azonban a helyzetünk mégsem volt annyira siralmas, mert Annáék váratlanul és pont amikor a legkívánósabbak voltunk, elláttak bennünket. A német újraegyesítés napján rágtuk a klasszikus kolbászos zsemlénket miközben a Bayerische Rundfunk tévécsatornáján valami régi Körhinta-szerű filmet bámultunk. Áginál csörgött a telefon. Anna hívott, hogy este eljön értünk mert Ádám főzött és várnak bennünket vacsorára. Laura (Annáék 9 éves kis pártfogoltja) kedvesen fogadott bennünket, és boldogan mutatta meg azt a kis alkotást, amit a mi tiszteletünkre rajzolt.

Mondhatom, hogy az asztal terült! Raguleves, aztán igazi bajor ételek: ropogósra sült csülök, oldalas és lapocka, barna mártás és zöldfűszeres gombóc, likőr, pálinka és persze az elmaradhatatlan bajor sör.

Szombaton kaptunk Annától KFC-s gyorskaját, amit még aznap elpusztítottunk, és még este is kifejezett izgalommal haraptam bele az utolsó hideg-combba.

Másnap este eljött a döner ideje! A Plärreren kinéztem még aznap néhány szimpatikus török éttermet megfelelő árban. Beszaladtunk, rendeltünk és türelmetlenül vártunk.

 Éhesen...

közben... 

és a jóllakott óvodások...

Az új hostelben mint már tudjátok, egészen mások a lehetőségek. A konyha felszerelt és barátságos, és már tegnap este ki is használhattuk! Ádám küldött nekünk egy-egy adag toroskáposztát és hozzá két friss bagettet, ma reggel pedig már rutinosan reggelizgettünk (újdonságként kenőmájast) és főzhettünk magunknak kávét is. (Tipikus német lötty-kávé, de ha ingyér' van nem panaszkodom!)

Délután eldöntöttük, hogy este főzünk! Szép lassan beszereztünk mindent a hostel felé vezető úton: krumpli, hagyma, gomba, tojás, zacskós leves. Anna ma is meglepetéssel szolgált: egy „kisebb” adag édességgel. Kijelenthetem, hogy nagy az öröm! Jó étvágyat!

Hostelek, emberek, furcsa magyar(ok)

Amikor Ági közölte, hogy hostelben kell eltöltenünk az első időszakot, egyedül csak az anyagiak miatt aggódtam, hogy hosszabb távon is benne maradjunk a büdzsében. Három éve Berlinben kényelmes, igényes és tiszta körülmények között töltöttem el egy hetet egy kis csapatnyi magyar joghallgatóval, köztük Andrissal. (Először fura volt a Doppelbett nem igaz?) Valójában nem volt félni valóm, mert pontosan ugyanolyan, vagy legalábbis nagyon hasonló kis szobákat képzeltem el, beleértve az árfekvést is. Amikor az érkezésünk éjszakáján elfoglaltuk a szobánkat (4 ágy, 3 személy „privat gemacht”, saját zuhanyzóval és mellékkel, mágneskártyás ajtózárakkal) nyugtáztam, hogy nem csalódtam. Még árban sem volt nagyon húzós, 16 euró/fő/éj nem tűnt nagyon soknak ezért a kényelemért. Egyszerre csak 2 éjszakát foglaltunk le mindig, és csak annyit fizettünk ki előre, amennyit biztosan ott is töltöttünk. A furcsaságok ezután kezdődtek. Az egyik számlánál feltűnt, hogy többet fizettünk fejenként az éjszakákért mint amit az előző két nap. A kedves, de általában nagyon körülményeskedő portások elmagyarázták, hogy minden huszadik percben újra kalkulálják az árakat, attól függően, hogy hányan kívánnak megszállni az épületben. Az egészet csak tetézte, hogy most kezdődött Nürnbergben egy nagyszabású vásár, és emiatt az összes szálloda-hostel-ifiszálló csurig tele van vendégekkel, ráadásul az árak is az egekbe szöktek. Szép lassan leadtunk az igényeinkből: jó volt már a hatágyas szoba is megosztva idegenekkel.

A portások közül Lucas (tényleg ez a neve), egyértelműen rákattant Ágira. Bármilyen gondunk volt, készségesen igyekezett segíteni, legyen az a 2-3 naponta történő ki-becsekkolás vagy csomagmegőrzés a trezorban vagy éppen a különteremben, sőt még albérletügyben is próbált minket tanáccsal ellátni. Amikor egy rosszul kiállított számlával a kézben reklamáltunk, minden további nélkül visszautalta nekünk a 10-15 euró fölösen kifizetett összeget. A másik meghatározó személy egy fiatal afro takarítónő volt, aki minden délelőtt 9 és 10 óra között megjelent a kis felszerelésével, hangosan köszönt hogy „Heló máj freeen!”, aztán hirtelen és igényesen kipucolta a szobát, kicserélte a törölközőket. Egyszer sem hagyta ki, hogy ne lökjön nekünk valami kedves süket dumát vagy valamilyen figyelmes kis jelentéktelen kérdést a maga akcentusos kevert német-angol nyelvén. Ma reggel Máj Freeen szomorúan konstatálta, hogy át kell költöznünk egy másik hostelbe az operaház mellé.

Az újabb hostelt az utcán járkálva találtuk véletlenül. Iza a sasszemével rögtön kiszúrta a kicsi feliratot egy logóval a várfalon belül. Tegnap este rákérdeztünk, hogy van-e hely. Van, állandóan 16 euró, lefoglaltuk, átcuccoltunk! Anna kérdezte is hogy akkor hol fogunk lakni. A talpraesettségünket csak ennyivel véleményezte: „Hát tudtok élni basszátok meg!”.

A hely elég stílusos, nagyon fiatalos mondhatni modern szóval, hogy hipsteres, de nagyon sok tekintetben fapadosabb. Egy hatalmas 12 ágyas (igencsak koszos) hálóteremben kaptunk ágyakat, zárható szekrényekkel, folyosóvégi vizesblokkal. Előny, hogy van szabadon használható konyha ingyen kávéval és teával. A takarítónő bedugta a fejét nemsokkal azután hogy berendezkedtünk. Tőle nem kaptuk meg Máj Freeen kedvességét, de még csak egy ostoba és unalmas napszaknak megfelelő köszönést sem. Azonban most le kell szögeznem, hogy a hely még mindig ezerszer színvonalasabb, mint a jó öreg megszokott budaörsi kollégium (poén hogy még néha hiányzó) felújítás előtti miliője, tekintve a higiéniát és az épület állapotát is!

A szobatársak terén érdekes a paletta mindkét helyen. Volt aki meg sem szólalt, bejött éjjel a szobába a kártyájával, lefeküdt és aludt pár órát, majd reggel 7-8 óra tájban fogta a cókmókját, és se szó se beszéd lelépett. A másik fajta, aki néhány szükséges mondat erejéig kommunikál, de egyébként nyugodt természetű és szimpatikus. Ilyen volt az a csendes angol srác és az a még csendesebb japán lány, akik a hátizsákjukkal indultak az öreg kontinens felfedezésére. Végül a legrosszabb: aki kizárólag bulizni indult, egy válltáskán kívül semmit nem hozott magával, egy órát zuhanyozott és utána is savanyú pöcsszagú büdös maradt. (Egész éjjel szagolhattuk... Iza reggel 6-kor már nem bírta tovább, és beengedte a 6 fokos hideget az ablakon). Az új istállóban egy 20 körüli kanadai sráccal kerültünk össze. Valahogy soha nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy hogyan lehet egy ennyire pofátlanul fiatal gyereknek ennyire pofátlanul sok pénze. Két hónapja cirkál Európában, és a legnagyobb gondja az az eget rengető dilemma, hogy melyik országban bulizzon a következő hétvégén. Utolsó két állomása Budapest volt és a müncheni Oktoberfest. Taglalta, hogy milyen olcsó a magyar főváros, és ehhez képest mennyire drága volt a 10 eurós literes müncheni sör (amit persze boldogan ki is fizetett mintha muszáj lett volna). Az ilyesmiről persze ő személy szerint nem tehet, alapjában véve közvetlen volt és érdeklődő, teljesen korrekt gyerek. Épp most, gépelés közben kezd idegesíteni a hostel konyhájában egy holland kiscsaj. Mindenkit leszólít aki számára "intreszting pípol" és pattogva lelkesen számol be felváltva angol-német-francia nyelven hogy "áj sztádid internesönöl rilésönz". Valahogy most nincs hangulatom az ilyenekhez... már szinte rosszabb mint néha a Sziget. :)

Amit az első reggel megtapasztaltunk: nagyon sok magyar van itt, legyen az hozzánk hasonló szerencsepróbáló, diák vagy éppen székelyföldi utazó. Az érkezés reggelén kint ébredeztünk a teraszon. Dániel, egy srác Csíkszeredából felvillanyozva kérdezte, hogy magyarul beszélünk-e. Két barátjával jött ide körülnézni, átugrottak Ingolstadtba az édesanyjához, majd pont velünk együtt csekkoltak ki ma reggel. Aki a legjobban kiakasztott az egy nyikhaj harmincas pasas, sportos eleganciában, aki foghegyről kérdezte, hogy mit keresünk itt és hogy milyen munkát vállalnánk. Kegyesen felajánlott 2-3 közvetítő céget (mintha neten nem találnánk rá magunktól), majd faggatott a nyelvtudásunkról és előadta, hogy ő ilyen-meg-olyan-faszagyerek. Miután elviharzott a hostelből, Ági megállapította, hogy kifigyelte a magyarokat a portánál (minket is), aztán főleg azt a kínzó kérdést, hogy egy ilyen menő-csávó miért egy olcsónak számító hostelben keres hajlékot éjszakára.

Ha valaki külföldre jön munkát vállalni, vagy bármilyen kapcsolatba kerül a magyar határokon kívül, nagyon figyelnie kellene, hogyan alkalmazkodik az kinti viszonyokhoz és mennyire rugalmas! Elképesztő, hogy mennyire le lehet járatni egymást szimplán felelőtlenséggel, pontatlansággal vagy semmirekellőséggel! (A németeknél ezek határozott negatívumok.) Egy munkáltatónak vagy ingatlanközvetítőnek pont elég egy ilyen eset ahhoz, hogy fenntartással vagy esetleg soha ne kezdjen többé magyarokkal! Ági találkozott az első hostel bárjában egy magyar fiúval. Csellista, és Nürnbergbe jött mesterképzésre. Szerencsétlen azért nem kapott (nem lakást, hanem csak egy egyszerű) szobát, mert őszintén bevallotta, hogy ő  "ein Ungar". Úgy néz ki, hogy kénytelen lesz emiatt minimum egy félévet halasztani.

Még egy tény. Többször kerültünk kínosabb helyzetbe azzal, hogy az anyanyelvünket kissé lazán használtuk. Hozzá vagyunk szokva, hogy bennünket általában senki sem ért. Nagyon kellemetlen tud lenni, amikor valaki hirtelen magyarul válaszol vissza! Ági többször is figyelmeztetett arra hogy ez itt nem Berlin! Szóval, ha Nürnbergben jársz, csak óvatosan a magyar nyelvvel! :)

A kiutazás

Október 1. A nap úgy indult, mintha csak egy berényi hétvége után indulnék vissza Pestre a budaörsi kollégiumba és az egész család ugyanígy állt hozzá. Szinte csak Kriszti és Rebi a szomszédból nézhettek kicsit másképp utánam a konyhaablakból. Délelőtt 10 óra, Nagyapa megérkezett a kocsival, hogy kivigyen bennünket a vasútállomásra. Apa reggel érkezett haza, éjszakás volt, kikísért ő is. A vonatra még nem volt annyira nehéz felszállni, ez még nagyon benne van az eddig megszokott komfortzónámban, bár nagyon fura volt Apát látni a becsukódó vonatajtóban. Anya velem utazott. Pesten gyors ebéd. A menü (milyen meglepő): kínai. Beugrottunk vízért meg néhány apróságért egy közeli pénzmosóba diszkontba és  természetesen itt is spanokba botlottam: Bogiba és Bálintba. Gyors üdvözlés, „hogyvagyozás”, de a „köszjólvagyok” után közöltem, hogy mire vállalkoztam. Meglepve és a lépésemet helyeselve kívántak szerencsés utat. Már rohantam az út túloldalára amikor szembe jött Peti, a klarinétos zenészkollégám az egyetemi zenekarból. (Valahogy ilyenkor az ember akarva-akaratlanul fut össze ismerőssel.) Délután 2 óra, Katinka várt a börgerkingnél. Hárman beültünk még meginni egy-egy kávét/sört/hosszúlépést egy közeli kiskocsmába. Jó volt látni őt is, főleg hogy a tavaszt nehezen éltük volna túl a másik nélkül. Azt hiszem mindkettőnknek könnyebb volt „vidámságban” túlélni a polgári-jog-záróvizsgának-nevezett agyrémet. Nem maradhattunk sokáig, mert 3-ra a Népligetnél kellett lennünk. Átbumliztunk a délutáni csúcsforgalomban a városon. (Itt megjegyezném, hogy a budapesti 1-es villamost továbbra sem ajánlanám, ha valakinek sietős dolga akadna és nagyon nem szereti a tömeget.) Szöglet presszó, Népliget, 901-es megálló. Iza a hatalmas rózsaszín pakkjával és barátjával, Gyurival várt ránk. Becsekkoltunk az ezerrel pörgő cseh utaskísérő csajnál - legyen a neve mondjuk Blažena - , a sofőrök behajigálták a cuccainkat (kvázi az életünket összes ingóságunkat) a buszba, és már alig maradt ezután pár percünk búcsúzkodni. Na, ez a felszállás már némiképp keményebb volt, de próbáltuk nem túlkombinálni. A busz elindult...micsoda dráma nem igaz? Szép lassan kiszlalomozott a IX. kerületből, át a Petőfi hídon, és a sors fintora, hogy milyen útvonalon hagyta el a várost: Kosztolányi tér, Bocskai út, Nagyszőlős utca, Budaörsi út. (Az az útvonal amit kb. ezerszer tettem meg a kollégiumból a város felé hulla fáradtan reggel vagy éppen éjjel kevésbé szomjasan gyalogolva visszafelé, mert éppen lekéstem az éjszakai járatot.) A hátsó sorban kaptunk helyet Prágáig, közepes kényelemben. (Meleg volt és szűk ülőhelyek.) A középső helyen egy magyar srác ült, akit nevezzünk mondjuk Péternek. A bemutatkozás elmaradt, ezért Izával az arcberendezése alapján neveztük el. A Péter mellett még szóba jött az András és a Gergő, de valójában tényleg olyan „Péter-feje” volt. Az utazás elején Blažena körbeugrált mindenkit a cég ajándékát képező kapucsínó-kofí-csáj válaszékkal, majd kiosztott egy raklapnyi fejhallgatót amivel elüthetted az idődet szinkronizált cseh nyelvű holokausztfilmmel-vígjátékkal-jóbarátokkal-agymenőkkel. Már kezdtünk volna lenyugodni a kezdeti izgalmak és néhány utolsó belföldi telefonálás után, amikor egyszer csak a Győri megálló után Péter megszólalt. Megszólalt és egészen Prágáig be nem állt a szája. A nevén kívül tényleg mindent megtudtunk róla: miskolci, gépészmérnök, mesterképzésre utazott ki Magdeburgba, vallásos, (hogy-hogy nem) a húga fuvolás. (Blažena eközben félóránként szemetet gyűjtött és kapucsínó-kofi-csájozott.) Azon kívül hogy a sok dumájával már este 9-10 felé igencsak lefárasztott, nem volt egy negatív figura a Péter, értelmes partner egy jó beszélgetésre. Izát annyira nem győzte meg. Amint megüresedett egy dupla ülőhely, lekuporodott aludni. Egyedül csak arra lett figyelmes amikor Péter megpróbált meggyőzni arról, hogy a hit gyülekezete nekem is a megfelelő választás lenne.

Prága, este fél 11. Buszról le, csomagok ki, búcsú Blaženától és Pétertől, átszállás. Megtaláltuk az amsterdami járatot, majd becsekkoltunk. Ez a busz már klasszisokkal kényelmesebb volt, és sokkal jobb helyet is kaptunk, de a gond csak annyi volt, hogy visszasírtuk Blaženát. Az utaskísérő egy fiatal és büdösül rossz ízlésű ránézésre buzette bunkó cseh srác volt. (Kíváncsi vagyok, hogy van-e aki gusztusosnak találja az ocsmány centi széles szőkített csíkokat egy pasas hajában.) Miután minden eddigi noname szereplő kapott nevet, elnevezem a srácot Vladeknek. Indulás után Vladek nagy duzzogva kapucsínó-kofi-csájozva végigvánszorgott az ülések között, kiosztotta a fejhallgatókat, aztán a színét se láttuk Nürnbergig. Mi is elcsendesedtünk Izával egy kicsit. Feltettem a fülest, és kipróbáltam a rádiót. A választék ismét elég szűkös volt: háromféle cseh kabaréműsor, egy retró csatorna, egy vegyes bulizenés műsor és chillout. Azonnal rákapcsoltam a chillout sávra és lazítottam. Lehet, hogy csak a zene tette, de abban a pár órában csak arra tudtam gondolni, hogy minden a legnagyobb rendben van, és minden ami történik, annak meghatározott célja van. Éjjel háromnegyed 3-kor megszólalt a telefonom. Ági volt az, kérdezte hol vagyunk, de akkor már fordultunk is le az autópályáról Nürnberg felé. Picit még szenderegtem, de kisvártatva Vladek felvert bennünket és érthetetlen angolsággal közölte, hogy megérkezünk pár percen belül. Alig hogy észhez tértünk, megállt a busz a Bahnhofstraße megállóban. Ági integetve várt ránk. Gyors körbeugrálás és ölelések, csomagok ki. A megálló túloldalán Anna is előtűnt az éjszakai taxi műszakból, üdvözölt bennünket és jó éjszakát kívánt. Nagyon fáradtak voltunk, átvettük a szállásunkat a megállóval szemben lévő hostelben, pofáztunk még egy fél órát, majd mélyen elaludtunk. Sok tennivaló és viszontagság várt még ránk az elkövetkezendő napokban, még nem is sejtettük mennyire fárasztó is lesz.

Előzmények

Hetekig rágódtam a menni-maradni kérdésen, de Ági túlságosan beoltott ahhoz, hogy ne használjam ki ezt a (talán) soha vissza nem térő lehetőséget. Határoztam: szerencsét próbálok Nürnbergben, mert hajt a kalandvágy és a kíváncsiság. Hogy mi lesz ebből és főleg hogy meddig fog tartani, azt én is szeretném tudni. A koncepció alapját az adta, hogy kamaszkorom óta legjobb barátom, Ági épp befejezte az utolsó szemesztert gazdasági jogi kiegészítő képzésen Potsdamban, és Nürnberg felé vette az irányt, ahol a rokonai, Ádám és Anna több mint húsz éve élnek. Harmadikként csatlakozott hozzánk a mindig vidám Iza, aki évekig volt Ági kollégiumi szobatársa Szegeden.

A szervezést tekintve minden meglehetősen kaotikusan indult, és ezen a káoszon elég nehéz változtatni. Ági kiadta a parancsot, hogy intézzünk el mindent otthon ami szükséges a dobbantáshoz, ő pedig addig ki fog venni valami super-günstig kis albérletet. Munkát fölösleges netről keresgélni, mert a németek addig nem nagyon vesznek komolyan, amíg nem toljuk oda eléjük az arcunkat. Az egész szeptembert rohangálással töltöttem: iratok, bizonyítványok, nyelvvizsgák, diploma stb. másolatai, igazolások, pénzváltás és bankügyek, fogorvos, buszjegy. Végül maradtak az emberi dolgok: az otthoniak, Berény, a három zenekar, és Budapest és a pesti barátaim/egyetemi ismerőseim. Talán pont Pest volt az amit a legjobban hiányoltam az utóbbi egy évben amikor otthon szenvedtem, és igyekeztem megszabadulni a kreditrendszer fogságából. Már terveztem is, hogy milyen lesz visszaköltözni, amikor váratlanul jött ez a fordulat... Nem tudtam volna elindulni anélkül, hogy ne menjek fel még egy hétvégére, és „utoljára” nyakamba vegyem a fővárost, szlopáljak némi fröccsöt a megszokott helyeken és találkozzak annyi hozzám közel álló emberrel amennyivel csak lehet. (Külön köszönet a lakhatásért Mártinak, Nusinak és Mikinek és persze Fanninak az ebédmeghívásért!)

Miközben gépiesen rendezgettem a dolgaimat, néha bevillant a kínzó kérdés ami kétségessé tette, hogy normális vagyok-e, hogy így beleugrom valamibe, főleg hogy közben kiderült, hogy az első hetet hostelben leszünk kénytelenek eltölteni, mivel kint nem túl egyszerű albérletet találni. A napok egyre gyorsabban teltek, és szerintem ilyenkor mindenki úgy lehet, hogy ürességet érez keverve némi „elutazók nosztalgiájával” (Póth Attila). Hogy pakolom bele az életemet két (spáros szupersopkártyán vásárolt) húzós bőröndbe??? Még mielőtt bárki hosszabb töprengésbe merülne, lelövöm a poént: nehezen. Egyszerűen nem lehet minden eshetőségre felkészülni. Néhány ruha, cipők, iratok, referenciák munkavállaláshoz, laptop, kották és persze a fuvolám (ami nélkül még Tarcsáig sem megyek el). Lehet, hogy kész vagyok, induljunk, ide nekem az oroszlánt!