Aki egy kicsit is ismer, az nyilvánvalóan tudja, hogy lételemem hogy szóljon a fülembe valami zaj, vagy pedig legyen a kezemben valami tárgy, amivel zajt lehet kelteni. Október elsején a fuvolát is elpakoltam a csomagba és azóta ott is hevert. Kottáim is vannak. Gyakorolni nem merek, mert annyira vékonyak a falak a házban, hogy azt is hallom, ha a szomszéd felkapcsolja a villanyt, és a múltkor átjöttek szólni Áginak, hogy lehetőleg mellőzze a kopogós csizma viselését, ha éjszakai műszakból jön haza, mert bizony a gyerek felébred. Miután kicsit beállt a munkarend, és megszoktuk a lakást aktuálissá vált, hogy keressek egy bandát, ahol kikergethetem a pókokat a csőből. Gugli a barátom. Rátaláltam a nürnbergi zeneiskola nagy fúvószenekarára, telefonszámokkal és elérhetőséggel. December eleje volt. Mint tapasztalt zenekaros, tudtam, hogy az év egyik legsűrűbb időszakában voltunk. Adventi és karácsonyi koncertek, újévi koncertek, hetekig tartó próbaszünet és olyan bulik, ahová az újaknak nem igazán illik bepofátlankodni. Tehát kivártam az újévet. A hónap elején írtam egy e-mailt, hogy "Helóveletekjátszanékhalehet!". Alig másfél óra kellett a válaszhoz. Egy klarinétos kolléga válaszolt, hogy várnak szeretettel. A Nordostbahnhof mellett egy középiskolai étkezőben van a próba minden szerda este. A hely szuper, metróval átszállás nélkül negyed óra. Szépen összeszedtem magamat ahogy illik, a Trevort a hónom alá csaptam és elindultam. A metrón forgattam a fejemet, hátha látok valakit aki gyanús. Gondoltam talán csak látok nagy tokokat, vagy egyéb árulkodó jelet, de nem tűnt fel senki. Még röhögtem is magamban egyet, amikor eszembe jutott, amikor Niki és Marci Pesten csellóval és basszusgitárral mászkált. "Ti zenészek vagytok?" - "Nem baszd meg, bohócok!" Megtaláltam az iskolát, kicsit megálltam az egyik bejáratnál a sok közül. Pár lépéssel lemaradva követett egy 40 körüli nő. Megkérdezte, hogy a próbára jöttem-e. Már a metrón kiszúrta a fuvolámat. Mondtam, hogy igen és épp várok valakire, akitől megkérdezhetném hol lesz az esemény. Bementünk, kicsit várakoztunk, gyülekeztek az emberek. A hölgy odavezetett a karnagyhoz (Karl-Heinz) és bemutatott, mint új fuvolás kollégát. A karnagy amikor meglátta a kis tokot már örült, hogy oboás jött... viszont így én lettem nagyjából a tizedik fuvolás. Megkérdezte, hogy van-e zenekari tapasztalatom. Jajistenem...most akkor röhögjek vagy sírjak? Csak szimplán annyit válaszoltam tökéletes németességgel: "Ja." Köszönöm a bizalmat, első fuvolába ültettek! Közben leszólított az e-mailben válaszoló klarinétos, Matthias is. Kicsit olyan ember akire első blikkre rásütném a "nyomorék" jelzőt, de ugyanakkor nagyon barátságos és laza, és nem utolsó sorban jó muzsikusnak tűnik. Amikor előkerültek a hangszerek, akkor derült ki, hogy az útbaigazítóm a szólamtársam is egyben! Danke schön Renate! Pár név még elhangzott, de egy hatvan fős zenekarban nehéz ötnél több nevet elsőre megjegyezni. Egyedül a mellettem fuvolázó nő nevét sikerült megjegyezni azonnal. Ute. Ezen a néven egyszer egy fáradt kollégiumi éjszaka lefekvéskor könyesre röhögtük magunkat Bercivel és Pöccel. Amikor bemutatkozott konkrétan koncentrálnom kellett, hogy ki ne dőljön belőlem a nevetés. Persze aztán plénum előtt nekem is be kellett mutatkozni. A nevemet valahogy soha nem tudják hova tenni, ezért mindig hozzáteszem, hogy a német Matthäus megfelelője. Amikor kinondtam hogy "Ich komme aus Ungarn." páran úgy néztek rám mint valami marslakóra, csak néhányan tartották érdekesnek, többek között a mögöttem játszó fuvolás, akinek - mint megtudtam - van egy magyar ismerőse.
A próba szépen lefolyt. A zenekar nagyot szól, de sok a pontatlanság és itt is vannak nagyobb különbségek a játékosok között tudásban és tapasztalatban egyaránt. A termet próba után vissza kell rendezni... de persze nem ám csak úgy egyszerűen, konkrét terv van hozzá. Minden asztal és szék be van számozva, és mindennek a saját helyére kell visszakerülni. Németek...ennyi. A próba végén egyáltalán nem szocializálódtam. Lementem a metróba, és egyedül utaztam hazáig.
A második próba már kicsit barátságosabb hangvételben telt. Sokan rám mosolyogtak, és örömmel konstatálták, hogy az már egy nagyon jó jel, ha valaki másodszor is eljön próbálni. A próba elején kaptam egy saját kottagyűjteményt a legfontosabb törzsanyagból. Befújás. Elő a kottákat. A kotta egyáltalán nem vészes, 95%-ban elsőre blattolható. (Páran valószínűleg tudjátok, hogy nem szeretek és nem is igazán tudok jól blattolni.) Még az Annen polka is felbukkant, a harmadik oktávos trillákkal egyelőre csak én tudtam megküzdeni. A próba végén utolsóként egy oroszos filmzenét játszottunk. Végre valami amin van mit játszani! Mind technikailag, mind hanganyagban hozza a szintet! Poénkodások, röhögések, nekem is jobb volt már a hangulatom, mint egy héttel korábban. Vége. Elpakoltunk (a szigorú szabályok szerint). A metró felé út közben láttam, hogy két klarinétos lány rohan a szerelvény után, de az egyik nem érte el. Szomorkodva leült a padra. Pont akkor értem le a lépcsőn. Nevetve megállapítottam, hogy ezt bizony nem érte el. Közben odaért Renate is meg még egy páran. Semmitmondó bájcsevegés alakult ki, de legalább részt tudtam venni valamiben. Tíz perc eltelt. Jött a következő vonat. Felszálltunk. Sokáig utaztunk együtt. Megbeszéltük a vöröskeresztnél kapható könyv és bútor témáját. A Plärrer után Renatevel ketten maradtunk. Azonnal témát váltott. Szerinte engem "nem igazán terhel le" ez a zenekar, és "többet is tudnék". Ennek a hízelgő véleménynek nagyon megörültem, tekintettel arra, hogy három hónapig még csak bele se fújtam a csőbe. Ha valakinek így is tetszik... Renate invitált egy erlangeni zenekarba, ahol keményebb anyag van és a Nürnberger Symphoniker egyik tagja a vezető. Renate felajánlotta, hogy ha üresedés lesz a kocsiban amivel átjának, akkor nagyon szívesen bemutatna. Kíváncsi vagyok a folytatásra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése