Belecsapok egyszerűen a közepébe! Mi másról is
írhatnék egy ekkora (nem is számolom milyen hosszú) kihagyás után, hogy mit
tapasztaltam egy-egy váratlan kellemetlen betegség miatt a német
egészségügyben.
Még tavaly tavasszal valami egészen furát
tapasztaltam egy reggeli félkómás bebútoláskor: mint ha villám csapott volna a
bal kezembe. Nem fájdalom, nem kattanás, nem roppanás, hanem valami egészen más,
szokatlan és kellemetlen érzés. Először ügyet sem vetettem rá, gondoltam
elfeküdtem vagy valami hasonló. Rengeteget pakolok, teszek-veszek a pékségben,
lehet kicsit sok volt. Abban bíztam, hogy ez csak egy egyszeri dolog, de a
gronaui kiruccanáskor is eljött, majd (először) csak reggel és később „rossz” mozdulatkor nap
közben is. Kezdtem aggódni, talán csak egy egyszerű gyulladás, de biztos nem
komoly. Az ember persze nem nyugszik, hiszen itt van az internet! A hipohonderek
enciklopédiája! Éljen az öndiagnózis! Ennek alapján a dr. jur. mellé még befér
egy dr. google med. is a nevem elé. Oké, valószínűleg pattanó ujjam van, amit
jobb megmutatni szakembernek. Nyár elején rászántam magamat és egyenesen egy
kézsebész szakorvoshoz fordultam a közelben. Egy egész háztömb csak ortopédiai
és plasztikai szakrendelésnek. Kissé furán kezeltek már a bejelentkezésnél is,
mert időpontot kellett volna kérni (persze ez koránt sem meglepő az otthoni
tapasztalatok alapján) de nélküle is „szívesen” látnak. Kezembe nyomott a török
asszisztenscsaj egy végeláthatatlan listát néhány számomra ismeretlen
betegségnévvel, hogy töltsem ki amíg várok. Furán mozdultak a szemöldökei
amikor kiderült ,hogy egy szimpla háziorvosom sem volt (Bocsánat, hogy amióta
bajor földön tartózkodom, nem rohanok hetente minden köhögés után dokihoz!)
Nagyjából fél óra múlva flegmán szólítóttak (természetesen Herr FiCSere voltam…).
Beültettek egy vizsgálóba, és egy ápolónő kifaggatott hogy mit tapasztaltam.
Látszólag rutin probléma, nem kapott szívrohamot senki. Ez talán jó jel.
Egyszer csak betoppan egy középkorú torzomborz orvos, be se mutatkozik,
nekiesik a kezemnek, kéri hogy produkáljam a tünetet. Amikor hajlítás után
kinyútottam a kisujjamat, akkor egy görcsös érzés után hirtelen „ugrott” egyet
az ujjam. A tünet látványos kívülről és baromi „kellemesen” érezhető belülről
is. A pasas morgott egyet, aztán minden kertelés nélkül közölte, hogy ebből
szike lesz három hét betegszabadsággal. Mit mondjak, nem erre számítottam.
Gondoltam elnyammoghatok két levél lórúgásnyi gyulladáscsökkentőt vagy
benyomnak pár ampullányi folyadékot egy zsákvarrótűvel, kapok egy tockost és
mehetek a dolgomra. Azonnal az ugrott be, hogy nekem azért még kell az a baj
kisujj némi zenéléshez vagy valami olyasmihez ami egy zongora ill. fuvola
megszólaltatásával kapcsolatos „Nem kötelező nálunk műttetnie magát, van
internet, kereshet szimpatikus vagy megfelelő praxíst.” Már önmagában az sem
volt bizalomgerjesztő hogy arra sem méltatott hogy megtudjam hogy hívják,
másrészt MÁRIS elpasszol másnak. Persze, egy egyszerű sztk-páciens nem hoz
sokat a konyhára. Köszöntem és elhúztam a csíkot. Legalább tudtam mi a teendő.
Nyár közepe volt. Mit tegyek? Hova? Mikor? Kihez? Szabadságra akartam menni.
Tíz hónapja nem láttam otthoniakat Gronaut kivéve. Kezdetét vette a szokásos
jól ismert Fici-dilemmázik-és-szenved-és-élvezi-a-kétséget-műsör, ami bevallom
őszintén engem is idegesít, de képtelen vagyok levetkőzni. Végül hazamentem,
megvártam amíg beköszönt az ősz és mindenki kinyaralja magát. Nem akartam több
ilyen puccosabb rendelőbe menni, gondoltam hogy a kórházzal nem nyúlhatok
mellé. Futószalagon mennek az emberek és egy rutinbeavatkozással nem lehet sok
baj. Fel is hívtam a kézsebészeti ambulanciát, hogy időpontot kérjek. Olyan
régi filmes félreértéshez hasonlítanám az egész helyzetet, és ezt nem csak a jóféle
bajoros tájszólásra értem. Először is pattanó ujj.- Rendben. Ki vizsgált? -Fain,
nevet nem tudok, mert annyira se méltatott, hogy bemutatkozzon. Nagy nehezen
körülírom, hogy milyen utca (a házszámot persze nem tudtam fejből). Ja, hogy
szakorvos-e? Nyilván! Miért nem ezt kérdezted?- Beutaló kell. -Honnan?- A
szakorvostól. Időpont csak október 7-én egy hónap múlva (sajnálattal közli). -Nem
baj (még meg is lepődtem, hogy ennyire hamar). Vissza a nyári szakorvoshoz.
Ugyanaz a „kedves” asszisztens. Kell a beutaló. Miért? Csak, kórházban műtenek.
Miért? Mert azt akarom… Jogom van hozzá nem? De nálunk is lehet. -Akkor is!-
(Flegmán telefonál) Nem kell beutaló, ambuláns műtét. -De kell, külön szóltak,
hogy ez új rendelet. -(Megint telefonál) Kijön a papír a nyomtatóból, orvosnak
be. Pecsét, kaparás, vissza. „Ráírtam, hogy kívánságra utaltuk be, ennyi
elmehet!” Na igen, nem tejel a beteg, akkor fel is fordulhat. Teltek a hetek.
Be is jelentettem mindenkinek a munkahelyemen hogy 7-étől felejtsenek el, mert
nem leszek jó darabig. Amúgy is mindenkivel tele volt a’. Éljen a
potyaszabadság, a pékség meg mehet oda ahova én gondolom, legalább kereshetek
másik munkát (azóta sincs…)! Fura volt, még meg is köszönték, hogy előre
szólok. Eljött a nap. Izával elmentünk a város túlsó végében lévő déli
klinikába. Hajnali kelés, némi izgalommal, mert már úgy készültem, hogy a kés
alá megyek. Szokásos kórházi útvesztő, pedig mindenféle digitális meg
táccsszkrínes tájékoztatás is van. Túl egyszerű lenne egyszerű alapterületű
épületekben gyógyítani nem? Nekik KELL a hatszög alakú üvegezett belső udvar és
a milló irányba induló kis sikátor, amelyek még csak véletlenül sem
derékszögben záródnak. Persze a tájékoztató szerinti helyre érkezve már az egész
másképp néz ki a helyzet és mások a feliratok. Először a kézsebészeti osztályon
egy orosz takarítónő igazított útba egy egyszerű intéssel, eljutottam egy
ambulanciára. Ötpercnyi várakozás után kiderült, hogy ez egészen más. Negyed
óra alatt megtaláltuk a célt. Odasunnyogok a betegfelvételhez, a beutalót
lobogtatva. Vonalkódja van? -Milyen vonalkód?- Amit lent kapott. -Ja, hogy
kellett volna?...És hol? -Rögtön a bejáratnál balra, menjen vissza. Még jó hogy
erről elfelejtettek tájékoztatni telefonon, én meg jó magyar szokás szerint már
az ambulancián zörgetem az ajtót. Vissza a bejárathoz. Portaszolgálathoz
hasonló betegfelvétel. Sorszámhúzás (Meglepő, nem igaz?) Pár perc után
bementem. Szokásos adatfelvétel. A születési helynél bajba került a bige a Békéscsaba
szó helyes betűzésével. Neki kellett a beutaló! Telefonszám, elérhető
hozzátartozó/ismerős telefonszáma. Nyomtatás: egy A4-es lapon az alapadataimat
tartalmazó vonalkódos matricák. (Szóval ezt követelték fent!) Vissza az
útvesztőbe, de ezúttal a helyes irányban. Rendben van minden, fáradjak ki.
Kifáradtam (minden tekintetben). Iza már itt elég nyűgös volt. Negyed óra múlva
szólítottak bentről. Egy nagyon szimpatikus fiatal doktornő állt (!!!) a
vizsgáló ajtajában, határozott kézfogás mellett bemutatkozott és hellyel
kínált. Minden részletet kitárgyaltunk, elmagyarázott mindent, ami az
elváltozással kapcsolatos. Gyakorlatilag egy índuzzanat miatt nem mozog az ujj
rendesen, és ördögi körként további gyulladást okoz, ami idővel lehetetlenné
teszi a kéz használatát. A műtét indokolt. A zenélést nem befolyásolja,
folytathatom. Időpontkérdés. Na, én meg naivan azt hittem, hogy máris nyúlnak a
kisbaltáért és *chop off*. Egy magyar
kórházban egy beutaló alapján már valószínűleg egy fél spulni damilt hímeztek volna
belém mielőtt háromig számoltam volna, anélkül hogy bárki megkérdezte volna, mi
is a panaszom. A műtét két hét múlva lesz. Kézfogás. „Csűsz ádé, ghe!” Egyrészt
jó, hogy biztosak akarnak lenni, másfelől fura az, hogy a jobb kéz nem tudja
mit csinál a bal. Tipikus német logika. Mindent csak az igazolás igazolásának
az igazolásával lehet intézni. Elment az egész procedúrával fél nap. Adtam egy
jó nagy pofont egy adag ürüléknek, plusz pont, hogy Izának is elcsesztem a
szabadnapját. A kórházból hazafelé útba ejtettem a pékséget és közöltem, hogy
azért még két hétig jönnék melózni. Kellemetlen helyzet volt, mert újra kellett
szervezni a munkarendet, és persze már készültem az édes semmittevésre.
Kétheti folyamatos nyavalygással töltött munka után
ismét a klinikába vettük az irányt. A helyzet már szó szerint élesben ment.
Hajnali érkezés. Rutinosan a portánál lévő betegfelvételre vettem az irányt.
Újabb matricaadag. A kisműtéti központba irányítottak. Újabb faggatózás.
Alapadataimat kérdezték. –Ott van a matricán. – Azért kérdezzük, hogy biztosak
legyünk.- (Ja, mert csak úgy valaki passzióból beugrik más helyett a műtőbe nem
igaz?). Váróterem. Fél óra. Én jövök. Beküldtek a női öltözőbe, mert csak az
volt szabad. Alsónadrágig vetkőzés. Frottírköpeny és csúszásgátlós (Heeh???)
zokni, és a csábos fejre húzható gumis teszkósszatyor. Az öltözőkulcs egy
hatalmas fagolyón lógott, ami semmilyen zsebben nem fér el. Eltették a pult
alatt. Stefi nővér vett kezelésbe. Igazán rokonszenves hölgy volt, mosolygó
szemekkel. Műtő. Vetkőzés. Asztalra fekvés. Meleg takaró. Az egész karom
fertőtlenítése egy liter alkohollal. Könyöktámasz. Megjön az orvos. A fejem
mögött állt, és szemüveg se volt rajtam. Nem igazán láttam, de fiatal volt és
határozott. Gyors tüneti ellenőrzés, nehogy az egészséges kezemet stoppolja be.
Más nem kattog?- Nem. –Jó, mert most minden el lehet intézni egy kalap alatt!
(Micsoda kedvesség nem igaz?). Érzéstelenítés (talán a legrosszabb az
egészben). Vágás-faragás, amiből csak a rángatásokat érzem. Fura fejeket vágok.
Stefi azt hitte fáj. Nem fájt, csak kellemetlen. Stefi kérdezgetett, hogy
elterelje a figyelmemet. Honnan jöttem, mit csinálok stb. Mikor összevarrtak,
rácsapott a jobb vállamra és röhögve közölte, hogy túléltem. Leszedték a
takarást a kezemről, természetesen ingyen szőrtelenítéssel. Stefi rám aggatta a
köpenyt, öltözőbe vissza. Óvatos öltözködés a boxkesztyűnyi kötéssel. Iza a
váróban. A pultos nővér utánam hoz minden szükséges papírt a másnapi kontroll
időpontjával és az igazolással és egy adag gyógyszerrel, péksüteménnyel kínál.
Erre sem számítottam. Irány haza. Mindent előkészítettem. Pihenés és olvasás
napokig! Éljen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése